L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
15. Függelék
egy jó recenziót írt volna a kiváló miskolci néprajzkutató könyvéről. Mert Viga Gyula sem pótcselekvésként teszi, amit tett, csak végzi a dolgát, mint ahogy „tájaink” millecentenáriumi kopjafa-állítói sem a könyvek szponzorálása ellenében tették, amit jónak láttak. Szándékosan nem idézem a szerző egyetlen mondatát sem, mert azt nem tartom arra érdemesnek. Tőlem is távol áll a nép-nemzeti eszmék idejét múlt mákonya; egyetlen pártnak sem vagyok a tagja és nem szeretem a szirupos lével nyakonöntött magyarázkodást sem, de azért becsüljük meg egymás jó cselekedeteit, még akkor is, ha azok nem is azonos szándékból fakadnak. ...Azért talán Németország nincs is olyan messze, éppen ezért egy néprajzkutatónak rá kellene éreznie, hogy „A temetőből látni a legmesszebbre!” Talán még most sincs későn?! (Szabad Újság 1997/l., 10. p.) A véleménynyilvánítás szabadságáért (Néhány megjegyzés Vörös Péter: Saját farkába harap a magyar!? című írása kapcsán) Az Új Szó elmúlt évi 11-i számában „Kopjafa helyett tanulmánygyűjtemény” címen mondtam el véleményemet millecentenáriumi emlékműállításaink egyes - szerény véleményem szerint - árnyoldalairól. Erre reagált Vörös Péter a jelen írás alcímében idézett cikkével a Szabad Újság idei első számában. „Szándékosan nem idézem a szerző egyetlen mondatát sem, mert nem tartom arra érdemesnek” - állítja V.P., holott „csak” azért nem teszi azt, mivel nem is lehet említett írásomból olyasmit idézni (hacsak a szövegkörnyezetből erőszakosan kiragadottat nem!), ami vádjait alátámasztaná. Nincs is szándékomban most védőbeszédet mondani cikkem mellett: meg tudja az „védeni" saját magát - ha értő olvasó kezébe kerül. Értő olvasó alatt nem arra gondolva természetesen, aki nézeteimmel csakis egyetérthet, hanem aki megérti mondanivalómat, megérti, hogy cikkem megírásánál a „nem ellened, érted haragszom” elve érvényesült, és azt nem magyarázza félre... Ellenkező esetben kár minden beszéd... V.P. rövid vádirata tartalmaz viszont egyrészt néhány olyan, a becsületsértés határát súroló megállapítást, amit nem hagyhatok szó nélkül. Másrészt - véleményem szerint - olyan hamis szemléletmódot tükröz, amit ugyancsak nem szabad nem észrevenni. Módszere világos: először arról igyekszik meggyőzni a (gyanútlan) olvasót, hogy mily nagyra becsüli (becsülte?) munkásságomat („Liszka József néprajzkutató azon kevesek közé tartozik, akik az utóbbi években - de a rendszerváltást megelőzően is - a legtöbbet tették a szlovákiai magyarságért”), hogy azután - ily módon mintegy „jogot” formálva rá - egy alaposat belém rúghasson (ti. szerinte „a Csallóköztől a Gömörön át a Bodrogközig megbántottam a szlovákiai magyarságot”). Rendkívül megtisztelő az első idézet, bár én erre nem szolgáltam rá. Az ténykérdés, hogy történetesen a magyar nyelvterületnek azon a részén születtem és élek, amely jelenleg Szlovákiához tartozik. Mivel neveltetésem magyar volt, azt 226
