L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
1. Bevezetés
Novák László Ferenc fejfákról írott, a közelmúltban megjelent monográfiájában az eddig megjelent szakirodalom és saját gyűjtései alapján egy átfogó képet ad a magyar nyelvterületeken előforduló fejfatípusokról (Novák 2005). A szerző kutatástörténeti áttekintést nyújt a fejfák eddigi, formai rendszer szerinti csoportosításairól. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a tipologizálások annak ellenére, hogy csupán formailag törekedtek rendszerbe foglalni a fejfákat, valójában a különböző fejfa-eredeztető hipotézisekre alapozódnak. Ezért is szükséges a munkát a formai szempontokon túlmenően a kultúrtörténeti szempontok figyelembe vételével elvégezni” (Novák 2005, 95). Véleménye szerint a fejfák variánsai formai szempontból két fő típusba sorolhatóak, mégpedig az oszlop és a tábla alakú fejfák csoportjába. A fejfák tipologizálása kapcsán figyelmeztet arra a - kutatók által ez ideig figyelmen kívül hagyott tényre -, hogy az elmúlt évszázadban nagy változások álltak be a fejfák formakincsében, sok helyen stílusváltás következett be. Ennek szemléltetésére több példát is felsorakoztat. Formakincsük alapján 6 csoportra osztja a faragott fejfákat: 1. Tönkös és oszlop alakú fejfák, 2. Epitáfiumok, 3. Névtáblák, 4. Táblaalakú fejfák, 5. „Kopjafák” vagy népi iparművészeti fejfák, 6. Lábfák. Az első csoportba sorolt fejfák kapcsán megjegyzi, „annak ellenére, hogy a fejfa a XVIII. századtól vált általános sírjellé, és viszonylag új keletűnek tekinthető a díszítőelem-rendszere is, két nagyobb típusát különíthetjük el: a régi vagy archaikus, és az új stílusú fejfák nagy csoportját. Az archaikus fejfák között az antropomorf tönkös-oszlopos fejfák alkotják az uralkodó típust, de ide tartozik még a gombosfák nagyobb csoportja is, mint az antropomorfia sajátos megnyilvánulása” (Novák 2005, 97). Ezt követően részletesen tárgyalja az egyes típusokat, pontosan feltérképezve ezek elterjedését is. A témánk szempontjából legfontosabb, 5. csoportról a következőket írja: „A vitézi temetési pompa tárgyalása során egyértelműen beigazolódott az, hogy a kopjás temetkezés és a fejfa sírjelállítás között közvetlen eredetkapcsolat nem áll fenn. A népnyelvi terminológiák között sem fedezhető fel a kopjafa sírjel név. Ennek ellenére a terminológia szívósan tartja magát a korabeli népművészeti kutatók, néprajzkutatók, s a műveltebb rétegek, s természetesen a faragó népi iparművészek körében. A művészeti fafaragók munkája révén terjedtek el a rendkívül gazdag díszítésű legújabb típusú fejfák, amelyek kopjafa néven ismeretesek széles körben. Ezek a napjainkban megnyilatkozó népművészet reprezentáns darabjai...” (Novák 2005, 119) Figyelemre méltó, hogy a szerző a fejfák csoportosításakor a magyar néprajzi szakirodalomban első alkalommal sorolja külön csoportba a kopjafa néven ismeretes sírjeleket. Szólni kell a szlovák kutatás eredményeiről is, amelyek - szűkebb témánknál, a fejfák kérdésénél maradva - alapvetően Rudolf Bednárik nevéhez fűződnek. Bednárik a Szlovákia temetőit bemutató munkájában az oszlopos fejfák kérdésével is foglalkozik. Mivel e sírjeltípus kétségtelenül megvan a szlovák evangélikus temetőkben is (ilyenek például a Kunt Ernő és Pócs Éva által is emlegetett 13
