Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására - Interethnica 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
IV. A megye etnikai arculatának alakulása és az etnikai határ változása Trianontól a párizsi béketárgyalásokig (1920 - 1947)
A kivándorlás, a deportálás és a reszlovakizáció kifejezés tartalma viszont az érintett családokon, a kérdéssel foglalkozó kutatókon, a terepen dolgozó néprajzosokon kívül a legutóbbi időkig nem volt közismert. Egymás szinonimájaként is szokták használni a kényszerű kivándorlás és a deportálás szavakat, de a két szó között mégis különbség van. A kényszerű kivándorlás szót „inkább” a Magyarországra (tehát külföldre), a deportálások szót „inkább" a köztársaság csehországi részébe irányuló átköltöztetések jelölésére használják. Az „önkéntes” kivándorlás a lakosságcserét megelőző évben (1945-1946) lezárta azt az 1919-1920-ban megindult kitelepülési folyamatot, amely főként azokat a magyarokat érintette, akik nemzetiségük miatt elvesztették az állásukat (tanárok, tisztviselők). Az 1945-1948 között lezajlott vándorlási hullám annyiban hasonlít az 1919-1920-ashoz, hogy méreteiben hasonló nagyságrendű, viszont egyértelműen etnikai jellegű volt. Az 1945-1948 közötti kényszerű kivándorlás (azaz kitelepítés) pedig szórványosan azokat érintette, akiket bírósági eljárással - vélt vagy valós okok miatt - háborús bűnösnek nyilvánítottak. A csehszlovák hatóságok ezzel az intézkedéssel megelőzték a hivatalosan megkötött lakosságcsere-egyezményt, amelyben a magyar fél nem vállalta háborús bűnösök befogadását. Paradox módon a bírósági ítéletek nélkül háborús bűnösnek bélyegzett és ezért - a magyarországi szervek tartózkodása miatt - Csehszlovákiában maradt mintegy 100 000 magyar elkerülte az áttelepítést, sőt a Csehországba irányuló deportálást is, és a legzavartalanabbul vészelték át ezek az emberek az 1945-1948 közötti éveket (Janics 1992, 187). A csehországi deportálások az egykor németek által lakott, majd a háború után közvetlenül kiürített Szudéta-vidékre munkaerő céljából (a kényszermunka elrendelése: 1945. szeptember 19.) irányuló magyar áttelepítést jelentik (időszaka: 1946. november 19-1947. február 25.) (Gyönyör 1994, 249-251; Vadkerty 1997, 3-7). A reszlovakizáció - szlovák értelmezésben - visszaszlovákosítást jelent. Olyan egykori szlávok visszatérését az anyanemzethez, akik valamilyen okból kifolyólag addig más nemzetiségűnek (magyarnak) vallották magukat (Vadkerty 1993, 23). Ezt a lehetőséget „felajánlották” tehát a nemzetiségeknek. A cél az volt, hogy minél több magyar vallja magát „önként” szlováknak. A magyar nemzetiség vállalása azonban a kényszerű kivándorlást, a deportálást és a további meghurcolások kockázatát, anyagi tönkremenést jelenthetett. A kitelepítésekkel, a deportálásokkal, a lakosságcserével foglalkozó tanulmányok és a tereptapasztalat alapján azonban elmondható, hogy ezeknek az eseményeknek nem azonos a területi vetületűk. Ugyanis ezen folyamatok a Felvidék magyarlakta megyéit nem azonos módon és mértékben érintették. A történeti Gömör és Kis-Hont megyében élő magyarság sorsát, etnikai struktúráját a második világháború után legfőképpen a deportálások és a reszlovakizálók magas száma, nem pedig a lakosságcsere és a kivándorlásban érintettek tömege alakította. A deportáltak teljes összegből részletezett gömöri járási adatok szerint a Rimaszombati járásból 4879 főt deportáltak Csehországba. A felvidé-104
