Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására - Interethnica 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
IV. A megye etnikai arculatának alakulása és az etnikai határ változása Trianontól a párizsi béketárgyalásokig (1920 - 1947)
Az 1938-as felvidéki összeírás után Magyarországon a hivatalos népszámlálást 1941-ben szervezték meg. Fontos lépést jelentett ez a felvétel a nemzetiségi statisztikában, mert kettős, anyanyelvi és nemzetiségi kötődésre kérdezett rá.158 A két térkép (17., 18. térkép) az 1938-ashoz hasonló egyveretűséget és egyértelmű magyar többséget jelez. Azonban az anyanyelvi és a nemzetiségi felvételezés százalékos eredményeinél több településnél eltérést találunk. A fentebb már említett általános tételnek - kisebbségi helyzetű etnikumnál az anyanyelv szerint regisztráltak nagysága többnyire nagyobb, mint a nemzetiségük szerint mért számuk159 - megfelelően a kisebbségi szlovákság anyanyelv szerinti száma magasabb a nemzetiségnél (lásd alább). Elvileg tehát az anyanyelvi térképnek heterogénebb etnikai arculatot kellene a nemzetiséginél mutatnia. Annak, hogy ez nem így van, a két felvételezési mód összevetése az oka, ugyanis ez a kettős felmérés már kísérlet volt egyben arra is, hogy kimutassa az addig statisztikailag nem megfogható, észrevétlen magyar anyanyelvű, de cigány nemzetiségű lakosokat. A csehszlovák összeírások erre azért nem voltak alkalmasak, mert az anyanyelv szerint kérdeztek a nemzetiségre. Ez azt eredményezte, hogy bár igyekeztek külön nemzetiségi oszlopban feltüntetni a délvidéki cigányokat, de többségük az anyanyelv alapján magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az egyértelmű kétirányú 1941-es felvételezés ezt korrigálta. Ennek eredményeként az anyanyelv szerint színmagyar gömöri falvak (Abafalva, Baraca, Beretke, Cakó, Dúiháza, Gortvakisfalud, Rakottyás, Sajókirályi, Sajólénártfalva) a nemzetiségi felvételezésnél a kiváló cigányok miatt vegyessé váltak (Megyei szinten 80%-kal többen vallották magukat cigány nemzetiségűnek, mint anyanyelvűnek.) Fordított esettel csupán két település, Szalóc és Peisőc esetében találkozunk. Ezeken a helyeken a cigányt anyanyelvként vallók meghaladják a cigányt nemzetiségként is vállalókat, így lefelé módosítják a magyar anyanyelvűek arányát. Nyitott marad azonban a kérdés, hogy milyen módon vált az 1930-as adatok alapján etnikailag kevert megye 1938-1941-re a XIX. századi arculathoz hasonlóan ismét egyveretűbbé. A statisztikusok erre a választ egyrészt a visszatért magyar katonaság, tisztviselői, közalkalmazotti réteg megjelenésével, másrészt a kétnyelvű, főként a városi bivalens tömeg ingadozásával, mimikrivel magyarázzák (Janics 1971, 34; Kocsis 1989, 47; Joó 1986, 3-9). A történeti Gömör és Kis-Flont visszacsatolt területén az anyanyelvként magyart vallóknál 10 000 fővel (12%-kal) többen beszélik a magyart. A szlovákot pedig azt anyanyelvűkként elismerőknél 7000-rel (50%-kal) többen használják (1941. évi népsz. 1990, 354). A hosszú 158 Anyanyelv: saját nyelvének vall, és a legjobban, legszívesebben beszéli. Nemzetiség: anyanyelvre való tekintet nélkül azt jelöli, amelyhez tartozónak a megszámlált egyén érezte és vallotta magát. - 1941. évi népsz. 1990. 11-12. - Az összeírás körülményeiről: Thirring 1943, 343-351. 159 Lásd a 35. sz. jegyzetet 100
