Sopoliga, Miroslav: Ukjrajinci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, ľudovej architektúry a bývania - Interethnica 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
Ukránok Szlovákiában Etnokulturális hagyományok a településtörténet, népi építészet és lakáskultúra szemszögéből (Összefoglalás)
fonás, amely módszert leginkább a különféle pelyvások és más melléképületek építésénél alkalmazták. A vályog alapvetően a kemencék építésénél volt használatos. Az egész területre a szarufás tetőszerkezet volt a jellemző. Tetőfedő anyagként a kézzel kicsépelt szalmát (’župa’) alkalmazták leggyakrabban, amelyből erre a célra kévéket, úgynevezett ’kyčkyt’ (=csokrokat) készítettek. A kutatott terület nyugati részében a zsindely volt a közkedvelt tetőfedő anyag. Bártfa környékén ún. kombinált tetőzetek is előfordultak, ahol a szalmatető széleit zsindellyel egészítették ki (Bogliarka, Kríze, Cigelka, Petrová). A tetőfedő anyagához igazodott a tetőszerkezet formája is. A lakóház alaprajza ugyanolyan fejlődési szakaszokon esett át, mint a többi szláv népnél. A 19. században és a 20. század elején a háromosztatú háztípus dominált ezen a területen. A középső részén volt a bejárat, a pitvar fpritvor’, ’priklet’, ’siný’, ’šiny’). Stropkov, Svidník, Bártfa és részben Ólubló környékén olyan háromosztatú lakóházak terjedtek el, amelyekben a kamrát a lakóhelyiség mellé építették, ugyanolyan szélességben, mint amilyen maga az építmény volt. Ez az alaprajztípus volt a jellemző az északi lemk terülteken is, ezért a lengyel néprajzkutatók ezt a típust lemk típusnak nevezik. Minden népi építmény alapja a szoba ('chyža', 'chiža', ‘hiža‘, ‘hyža) volt. A népéletben betöltött fontos szerepét bizonyítja az a tény, hogy a ’chyža’ kifejezés (= szobácska, kunyhó) átvitt értelemben magát az egész házat is jelöli. A lakóház egyik fontos jellemzője, hogy mindegyik részének, mindegyik sarkának pontosan meghatározott funkciója volt. A bútorokat és a különféle berendezési tárgyakat általában a fal mentén a sarkakban helyezték el. A hajlék nélkülözhetetlen része az alapvető életfeltételt jelentő tűzhely volt. A vizsgált terület legkeletibb részében (Zemplén) a kutatás időszakában az ún. keletszlovákiai kemencetípus volt a legelterjedtebb, amely egyaránt szolgált sütésre és főzésre is. Tehát a kemence volt az egyetlen olyan hely, ahol tüzet raktak. A kemence első részében, mindjárt a nyílás mellett főztek. Csupán az általunk kutatott terület központi és a nyugati részében terjedt el a 19. században az a kemencetípus, amelyhez magasított, téglalap alakú tűzhely tartozott. A nyitott tűzhelyen főztek és a kemencében pedig sütöttek. Néhány kutató ezt a tűzhelyes kemenceformát (‘Herdofen’) átmeneti formának tartja a klasszikus kelet-szlovákiai tűzhely nélküli kemence - amely főzésre is szolgált (‘Kochofen’) - , valamint a kemence nélküli tűzhely között. Tehát ezt egy kevert típusnak tarthatjuk, amley tulajdonképpan a nyugat- és kelet-európai kultúra találkozásának eredményeként alakult ki. A szemben lévő sarokban, átlósan helyezkedett el az asztal. Ez a két elülső fal között található sarok volt a ház legtisztább és legrepzentatívabb helye, s a szlávok ősidők óta az ősök kultuszával hozták összefüggésbe. Alapjában véve lakóhelyiségnek ez a típusa - a berendezés és a betöltött funkció szempontjából - egységes volt az egész kutatott területen A szoba ilyen, vagy hasonló berendezése volt az általános és tipikus a Kárpátok más részeiben és az egész 169
