Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
va kibontakoztak, a csehszlovákiai magyar nemzetiség körében is élénk és termékeny hatást váltottak ki. A csehszlovákiai magyarság a cseh és a szlovák nemzet kapcsolatainak föderatív rendezésében a köztársaság állami egységének fő biztosítékát látja; a két többségi nemzettel együtt élő nemzetiségek jogainak rendezését, a szocialista demokrácia elveivel összhangban - saját nemzeti érdekeinek, gazdasági, politikai és kulturális lehetőségeinek korszerű kiteljesítésén kívül - szintén olyan követelményként fogja fel, amely a közös haza belső biztonságának megerősítését hivatott szolgálni. A magyar nemzetiség államalkotó jellegéről és szerepéről fejlődésének folyamán többször, többek között ebben az évben is fényes tanúbizonyságot adott, annak ellenére, hogy a nemzeti kollektívumból adódó jogigényeit a demokratizálódási folyamattal megdöbbentő ellentétben álló nemzetiség-ellenes kampányban kétségbe vonták, elvitatták. Nemzetiségi társadalmukban a köztársaság nemzetei és nemzetiségei közötti baráti együttélés és a közös kötelességekből fakadó egyenjogúság eszméje még fejlődésünk első szakaszában kialakult. Ennek az eszmének egyik legjelentősebb kialakítói és megfogalmazói azok az értelmiségi csoportok voltak, melyek a két világháború közötti munkásmozgalomban és az akkori haladó ifjúsági mozgalmakban, főleg a Sarlóban máig hatóan példamutató tevékenységet fejtettek ki. Az egész magyar nyelvterületre jelentős demokratikus hatást gyakorló Sarlós nemzedék a nemzeti sajátosságokhoz való természetes ragaszkodás mellett a magasrendű és áldozatos nemzetköziség hordozója és a köztársaság népei baráti együttmunkálkodásának hirdetője, eszményítője volt. A nemzetiségi kérdés elemzésénél azonban a sarlósok nemcsak az itteni magyarság adott helyzetéből és a csehszlovákiai nemzetek és nemzetiségek békés együttélésének, termékeny szellemi kapcsolatának következményéből indultak ki, de Közép-Európa kis népeinek hasonló irányú fejlődését és a magyarsággal közös gazdasági érdekeit is figyelembe vették. „Kelet-Európa kis nemzetei nem fejlődhetnek egymás ellen” - írta Balogh Edgár 1929-ben. S mi, 1968-ban, negyven év múlva sem mondhatunk mást. Közép-Európában ma természetszerűen minden helyi kérdés egyetemes problémaként jelentkezik, s a szlovákiai magyarság (s ezen belül a szlovákiai magyar értelmiség) akkor szabadul meg az elmúlt húsz évben szemléletét jellemző provincializmustól, ha megpróbál felnőni ehhez az egyetemes problémához. A második világháború és következményei okozta félbeszakadás után 1948-ban a csehszlovákiai magyarság történetében is minőségileg új szakasz nyílott meg. Az akkor megindult szocialista fejlődés reményteljes ígéret volt az elmúlt évek csalódásai és megpróbáltatásai után. Magyarságunk a nehéz körülmények között, értelmiségétől megfosztva, politikai dezorientáltságban élve, az önbizalom teljes hiányában és a kiszolgáltatottság nyomasztó érzésének hatása alatt a társadalmi, politikai élet peremére került. A kivezető út ebből a helyzetből számos buktatón és akadályon keresztül valósult meg. Törvénybe foglalt kisebbségi jogaink minimálisak voltak, szinte kizárólag kulturális közegben mozoghattunk és fejthettünk ki tevékenységet. A magyarság politikai és közéleti szerepe egyénekre korlátozódott, akik, kevés kivételtől eltekintve, lényegében és igazában nem voltak tolmácsolói, élharcosai a csehszlovákiai magyarság jogos nemzetiségi igényeinek. E rövid visszapillantás részben tükrözi annak a húsz éves, deformációtól terhes politikai gyakorlatnak a jelenségeit, amelyek a nemzetiségi létünkből fakadó korlátozások mellett megbénították egyenes úton való nemzetiségi kibontakozásunkat az élet szinte valamennyi területén. 214
