Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)

A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)

eltávolítása az egyes államokból. És így külföldön merült fel a Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony megoldásának kérdése, lakosságcsere, vagy egyoldalú kitelepítés formájában. Ez akkoriban Csehszlovákiának és Szlovákia Kommunista Pártjának, a kormánynak hivatalos politikája volt. Ma bírálhatjuk, vagy nem bíráljuk, ez más kérdés. Bizonyos, hogy 1945 után a magyar lakosságot sok sérelem érte, sok ostobaságot, sok következetlenséget és méltánytalanságot követtek el vele szemben. Az évek távlatából ezt meg kell mondanunk. A magyar lakosság egyenjogú helyzetének gyakorlata csak 1948-tól kezdődött azoknak a túlkapásoknak és intézkedéseknek a megszüntetésével, amelyeket 1945-1948 között alkalmaztak. Főleg azért említem ezt a kérdést, mert az ötvenes években azután, amikor már bűnbakot kerestek, akkor egyszerűen azok között találták meg, akiket akkor börtönbe, zártak. Mindenekelőtt Husákot, Novomeskýt és a többieket emlegették. És 13 éven át az emberek tudatába beleplántálták, hogy ezek kettenhárman, vagy az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalisták azok a fekete ördögök, akik az egész kását megfőzték. Okmányok, történelmi dokumentumok, levéltárak anyagai bizonyíthatják, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy mondom, s én, mint ennek a pártnak és szerveknek egyik alkotó része ezt a politikát támogattam, propagáltam, azonban nem egyes egyének politikájáról, vagy hasonlóról volt szó, hanem az egész-párt és állami szervek politikájáról. Azért említem ezt, hogy lássák, hogyan forgatnak ki egyes kérdéseket, s ezek hogyan kapják meg a propagandisztikus jellegüket, megtévesztve ezáltal sok-sok embert. Úgy vélem, elvtársak, a szlovák és a magyar lakosság álláspontja éppúgy, mint a szlovák és a cseh lakosság álláspontja ezekben az augusztusi napokban jó politikai előfeltételt teremtett a régi és nyílt kérdések megoldásához. Úgy vélem, hogy ez az időszak a csehek és a szlovákok, valamint a szlovákok és a csehszlovákiai magyarok közötti kapcsolat próbaköve volt. És megmondom véleményemet: ebben a próbában a mi magyar polgártársaink is kiválóan helytálltak. És ezt nagyra értékelem.

A magyar kisebbség helyzete szempontjából milyen megoldásokra kell törekednünk? Ismerem azokat a javaslatokat, amelyeket a CSEMADOK előterjesztett és azokat is, amelyeket más helyről javasoltak. Úgy vélem, ma kimondhatjuk azt az alapelvet, hogy magyar polgártársaink számára mind az általános polgárjogok, mind a nemzeti csoport szempontjából teljes egyenjogúságot kell biztosítani. A teljes egyenjogúságnak ezt a gondolatát át kell ültetnünk politikai intézményeinkbe, politikai életünkbe. Máskülönben szólamaink a demokráciáról, a nemzetiségi kérdés igazságos megoldásáról csak szemfényvesztés lenne, vagy egyszerűen a meg nem oldott, a nyitva maradt problémák továbbra is kísértenének. Konkrétan hogyan oldjuk meg? Milyen intézményeket és hol kell létrehoznunk, s milyen biztosítékokat kell e téren nyújtanunk? Ezekről a kérdésekről még beszélgetnünk kell. Kifejthetném ugyan személyes véleményemet, de ha az embernek valamilyen funkciója van, ezt a személyes véleményét konzultálni kell azokkal a szervekkel, amelyekben tevékenykedik. És mivel ezt sem a Központi Bizottságon, sem a pártközpont elnökségében nem beszéltük meg, elnézésüket kérem, hogy személyes véleményemet e kérdések intézményes megoldásáról most nem mondom el. Nem gyávaságból, vagy más hasonló okból teszem ezt, hanem azért, hogy ne kötelezzek le embereket, akiknek ebben a kérdésben együttesen kell dönteniük. Biztosítani akarom önöket arról, hogy a magyar nemzeti kisebbség helyzete megoldásának a teljes egyenjogúságon kell alapulnia, s magam részéről a párt- és állami fórumokon ilyen megoldást fogok szorgalmazni.

Közölték velem az elvtársak az önök vezetőségéből, hogy e kérdésben valamiféle türelmetlenség tapasztalható a magyarok között. A magam részéről megértem ezt a türel191