Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
számában,175 ahol önmérséklet nélkül tett hitet az 1945-ös szegregációs politika „vívmányai” mellett, megfújta a harci riadót és egyben igazolásul segítségül hívta az akkori vezető személyiségek nyilatkozatait. Daniel Okáli a régi jól bevált formulával kezdi; a félénk lelkek megriasztására egy ötvözetté forrasztja a magyar ügyet a német kérdéssel. Ezek után természetesen nyilvánvaló, hogy aki a Kassai Kormányprogram Vili., magyarellenes fejezetét176 bírálni meri, az a szudétanémetek és a bonni revansisták ügynöke. Szóról szóra: „De míg a szudétanémetek ezt a külföldön cselekszik, addig a galántai CSEMADOK és más szervezetek államunk területén teszik ugyanezt.” Azt állítja, hogy a CSEMADOK követelése, mely a Kassai Kormányprogram tisztán történelmi értékű felülvizsgálására irányul (gyakorlatilag több rendelkezést már amúgy is hatályon kívül helyeztek) a kitelepített németeket kívánja rehabilitálni. Nyilvánvaló, hogy a köztársaság egyik egzisztenciális pillérének megbolygatásával megkísérli Sámson módjára rádönteni a magyar ügyre a fiatal szocialista demokrácia egész épületét. Nem szállunk vitába Daniel Okálival, hogy a magyar államnak és a magyar népnek egyazon szerepe volt-e a németekkel a második világháborúban, mert ebben a kérdésben a békekonferencia már végérvényesen meghozta a döntést 1946-ban, amikor nem mondta ki a magyar nép kollektív felelősségét. Viszont nem félemlíthet meg senkit sem az a vérszegény kísérlet, hogy csaknem negyedszázad elmúltával Okáli újra feltalálja a diszkriminációs dogmák erkölcsi indoklásait. Nemcsak az időszerűtlen erőfeszítést kell visszautasítani, hanem az államérdek szempontjából is le kell szögezni, hogy miként a magyar nép szerepe az elmúlt háborúban nem volt azonos a németség szerepével, úgy a német lakosság kitelepítésének a kérdését is más szemmel kell vizsgálni, mint a magyarok ellen alkalmazott értelmetlen erőszakot. Az elriasztás taktikájának egyik fogása, mikor Okáli kiemeli a politikai egyöntetűséget, rámutatva, hogy a koalíció minden pártja egyetértett a magyarok kitoloncolásának a kérdésében, és nyomatékül szerepelteti Gottwald, Široký és dementis nevét. Egyetlen magyar sem kételkedett soha abban - aki némi politikai intelligenciával rendelkezett - hogy a háború utáni magyarüldözést Klement Gottwald nevétől ugyanúgy nem lehet elválasztani, mint Beneš nevétől. Ezzel a bűvésztrükkel nem hozhat zavarba senkit, mert nincs szó sem a CSEMADOK programjában, sem más magyar megnyilatkozásokban megtorlás követeléséről olyan személyekkel szemben, akik szerepet vállaltak 1945-ben, de ma a szocialista internacionalizmus alapján állanak (Fierlinger, Husák, Novomeský). Daniel Okáli idézi az említett személyek egyes beszédeit, de kivétel nélkül valamenynyit az 1945. augusztus 2. utáni időből. Az ok nyilvánvaló. Ezen a napon, 1945. augusztus 2-án tették közzé a potsdami határozat szövegét, amely csak a németek kitelepítését hagyta jóvá, a magyar kisebbség kérdésében nem foglalt állást. Ezért ezen időpont után már csak a lakosságcsere lehetősége maradt fenn a két ország között, vagy pedig a békekonferencián megkísérelni az egyoldalú kitelepítés szerényebb igényű előterjesztését. És előtte? Amiről Daniel Okáli bölcsen hallgat, a magyar kisebbség általános ki175 Lásd a 20. sz. dokumentumot. 176 Az 1945. április 5-i kassai kormányprogram Vili. fejezete a kollektív bűnösség elve alapján kilátásba helyezte az ország teljes magyar és német lakosságának megfosztását csehszlovák állampolgárságától. 115