Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Iratok
490 Fedinec Csilla 143 Budapest, 1939. március 25. Milotay Istvánnak, az Új Magyarság felelős szerkesztőjének Ruszinszkó című cikke az autonómia kérdésében. A RuténfÖkl megszállása szinte még be se fejeződött, visszakapcsolásához pedig még alig tettük meg az első lépéseket is s egy olvasónk máris azt írja nekünk, hogy valahogy autonómiát ne adjunk a ruténeknek. Hz az egész ruszinszkói autonómia, mint ő mondja, csak amolyan cselt kitalálás, de a csehek is mindig óvakodtak, hogy valóságot csináljanak belőle. A rutének különben mindig magyaroknak vallották magukat, hiszen ezért nevezte őket Rákóczi is gens fidclissimának, a leghűségesebb nemzetnek. A rutén autonómia különben csak arra lenne jó, ha megcsinálnánk, hogy újra eltávolítsa, elidegenítse, clncvcljc tőlünk ezt a derék népet. Aztán a ruténoknak se anyagi erejük, se politikai műveltségük nincs hozzá, hogy önmagukat kormányozni tudják. így beszél a mi olvasónk és mindjárt megmondhatjuk, nem egyéni hang ez az övé, nem egy ember hangja, magános álláspontja. Sajátságos magyar felfogás ez, tiszteletreméltó, jóhiszemű és jó szándékú is, a baja csak az, hogy nem állhatja meg a helyéi többé se a történelem, se a jelen követelményei előtt. Sajnos, a magyar társadalom egy része mindig azzal a szemmel nézi ezt a nagy kérdést a más, velünk testvér, kisebb nemzetek sorsát, s mi hozzájuk való viszonyunkat, visszatérésük feltételeit, lehetőségeit, mint ahogy a háború előtt nézte. Ez a fölfogás ma is azt hirdeti, legyenek ezek a népek hű fiai az országnak, tanuljanak meg lehetőleg jól magyarul s ha más nyelvet beszélnek is, a magyar nemzet tagjainak, részeinek érezzék magukat, elégedjenek meg a közigazgatás alsóbb fokozatain bizonyos nyelvhasználattal, az iskolákban ugyanennyivel, így aztán az igazi nemzethűség mellett elérhetik a legmagasabb egyházi és világi pozíciókat is, esztergomi érsekek vagy akár magyar miniszterelnökök is lehetnek. Egyébként azonban a tótok vagy a ruszinok is maradjanak meg derék aratóknak, tutajosoknak, árulják a fakanalat, a furulyát, fonjanak kosarat, szállítsák a karácsonyfát nekünk, a nép maga maradjon meg körülbelül abban a szerepben, amelyet legutóbb is a Magyar feltámadás című film juttatott neki. Egy derék, hű lót kocsis szimbolizálja itt a tót-magyar testvériséget, aki kitart gazdája, a magyar földcsúr mellett kocsis gyanánt, pedig ha akarná, talán politikai karriert is csinálhatna a csehek szolgálatában. A régi magyar népszínműszcmlélet, mikszáthi reminiszcenciákkal keverve, így nézi és ilyeneknek várja vissza a tótokat, ruténeket s azt hiszi, hogy azok ilyenek is maradtak s mint ilyenek vágynak vissza hozzánk. Holott valójában azelőtt se, a háború, az összeomlás előtt se, de sohase is voltak ilyenek, inkább csak ilyeneknek hittük vagy akartuk... Innen eredtek nemzetiségi politikánk nagy mulasztásai, baklövései, rossz következményei, ebből a felületes, ferde látásból, helyesebben ebből a vakságból, ebből a semmit meg nem látásból. Most aztán még mindig nem akarjuk belátni, nem akarunk tudomást venni róla, hogy ha ilyenek lettek volna is a mi rutén vagy tót testvéreink, az elmúlt húsz év alatt óriási változásokon mentek kérész-