Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Iratok

358 Fedinec Csilla

6. §.

Ez a törvény kihirdetése napján lép életbe és végrehajtásával a belügyminiszter bízatik meg.

Indokolás.

Közismert tény, hogy az állampolgárság rendezetlensége folytán Szlovcnszkó és Kárpátalja lakosságának igen jelentékeny része önhibáján kívül teljesen tarthatatlan helyzetben él.

A trianoni békeszerződés 61. cikke értelmében a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1914. január l-jén valamely csehszlovákiai községben illetőséggel bírt.

Ugyanezt mondja ki az 1920. évi 236. sz. törvény 1. §-a is, azonban az illetőség kérdésének eltérő és téves magyarázata okozta a tarthatatlan jogi helyzetet. A hatóságok és a Legfelső Közigazgatási Bíróság ugyanis az illetőség igazolásához megkívánták annak írásbeli bizonyítását, hogy az illetőséget, illetve állampolgárságot kérő egyén 1910. előtt már valamely község kötelékébe kifejezetten, képviselőtestületi határozattal is, felvétetett. Ezen feltételek teljesítése a jelenlegi szlovcnszkói és kárpátaljai lakosok közül soknak nem áll módjában, mert a régi magyar joggyakorlat egyáltalában nem kívánta annak írásos igazolását, hogy valaki valamely község kötelékéből kilépett és egy másik község kötelékébe felvétetett, hanem azzal a ténnyel, hogy valaki valamely községben 4 évig megszakítás nélkül lakott és ott a község terheihez hozzájárult, minden külön alakszerűség nélkül az illetőséget elnyerte, - az olyan köztisztviselők és katonai személyek pedig, akik a községi adók viselésétől fel voltak mentve, olybá tekintettek, mint akik a községi adót megfizették. Ez a törvénymagyarázat és jogfejlődés ellentétes ugyan a volt osztrák területeken érvényben volt közigazgatási joggal, ámde minden életviszony rendezésének, s így az illetőségnek kérdése is csak az annak idején az illető jogterületen érvényben volt jog szerint bírálható cl, tehát oly jogszabályt, amely a jelzett területeken 1918. előtt ott sohasem volt érvényben, irányadóul venni nem lehet, mert az az általános jogclvekbc ütközik.

Ennek a felismerése alapján és a lehetetlen állapotoknak rendezése céljából jött létre az 1926. évi 152 sz. (lex Dércr) törvény, amely azonban ezt a kérdést nem oldotta meg. Ez utóbbi törvény ugyanis még az 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvénynél is egy lépéssel hátrább ment, mert nem ismerte cl csehszlovák állampolgárokul mindazon személyeket, akik 1910. január l-jén a mai Szlovcnszkó vagy Kárpátalja területén illetőséggel bírtak, hanem csak igényt nyújtott az ezen törvény állampolgárság megadását a csehszlovák törvényekben felsorolt egyéneknek arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérhették. Ez azért bizonyos fokú visszaesés, mert amire a trianoni békeszerződés és a felhívott korábbi törvény szerint valakinek joga van, annak megadását nem is kell kérnie és még kevésbé kell c jog megadásáért díjat és illetéket fizetnie. A lex Dércr az állampolgárság megadását csak azon volt magyar állampolgároknak biztosította, akik 1910. január 1 .c titán iá mind a mai napig megszakítás nélkül a mai csehszlovák köztársaság területén laktak és más állam területén sem állampolgárságot, sem illetőséget nem szereztek. A törvénynek ez a rendelkezése egyrészt ellenkezik a békeszerződéssel, mert ez az állandó itt lakást nem kívánja, fizikailag pedig teljesíthetetlen, mert oly negatív bizonyítást igényel, amely ad abszurdum vive pl. a dél-amerikai államok vagy apróbb szigctállamok bizonyítványainak a becsatolását is igényelhette. A lex Dércr továbbá egy csomó egyént, pl. a volt katonai személyeket, az annak ide-