Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Iratok
300 Fedinec Csilla len alkalmat sem mulasztottunk cl, hogy az új állam berendezkedésének, gazdálkodásának hibáit is fel ne soroljuk. Tettük pedig ezt nemcsak azért, mert a kormány elsősorban az idecsatolt nemzeti kisebbségekből kipréselt javakon hizlalta a többségi nemzetet, hanem azért is, mert előreláttuk, hogy az erőszakos békediktátumnak rettenetes következményei lesznek, amelyek egyformán sújtják Európa és a világ valamennyi nemzetét, győzőt, legyőzöttet, uralkodó és kisebbségi nemzetet egyaránt. Meg nem hallgatott szavainkkal éppen ezeknek a bajoknak akartuk elejét venni. Másfél évtized óta hirdettük, követeltük a takarékoskodást az állami költségvetésben és a közjavaknak egyenlő, igazságos elosztását az államban lévő nemzetek között. Hogy intő szavunk mennyire helyénvaló volt, azt a most tárgyalt 1933. évi állami költségvetés is bizonyítja. A gazdasági válság mélypontján a kormány rájött már ugyan arra, hogy takarékoskodni muszáj, de a többségi pártok előtt bevallotta, hogy takarékosabb költségvetést összeállítani nem tud. Л nagyúri módról a kormány nem tudott leszokni s ezért a koalíciós hetes bizottság vette kezébe a költségvetést s kezdte azt megnyirbálni. Ezen a munkán azonban nem volt és nincs áldás, mert bár a hetes bizottság tagjai kölcsönösen és becsületszóval kötelezték magukat a titoktartásra, hogy soha senki elölt nem árulják cl, amit a miniszteri osztályfőnököktől megtudnak, hogy tudniillik ez, vagy az a tétel nem arra van rendelve, ami ki van nyomtatva, hanem titkos politikai fegyverekre, a kormánysajtó támogatására és más hasonló „üdvös" dolgokra, amiket nem leltet nyíltan beállítani a költségvetésbe, mindezek ellenére előttünk, bcavatatlan ellenzékiek előtt sem titok, hogy a költségvetés lecsökkentése nem volt őszinte és nem volt komoly dolog. Hogy csak egy példát említsek: az állami hivatalok Írószer átalánya ma is olyan nagy, hogy, mint azt a múltban kiszámítottam, valamennyi állami hivatalnoknak, a miniszterektől kezdve az iskolaszolgáig, csendőrökig, ajtónállókig, erdőkerülőkig, éjjel-nappal körmölniiik s gépen írniuk kellene, hogy azt a papírt és Írószert elhasználhassák, amit az erre a célra előirányzott összegeken vásárolhatnának. De mert a csendőrnek őrjáratba is kell mennie és az iskolaszolgának néha sepernie, nyilvánvaló, hogy az így „megtakarított” írószerátalány más oly dologra fordíttatik, amelyet nem lehet nyíltan beírni a költségvetésbe. Kár volt tehát a titoktartási eskü, mert „árulások nélkül” is jól látjuk, mi ellenzékiek is, hogy bizonyos oldalakon tovább folyik a pénzpocsékolás. Ez az előttünk lévő ínségköltségvetés, amely a zavar, a kínlódás költségvetése, de nem az őszinte takarékosságé igazolja az ellenzék másfélév évtizedes kritikáját. Ha intő szavunk kezdettől fogva meghallgatásra talál, legalább részben, úgy ma ebben a köztársaságban egészen más élet volna. Evek hossz sora óta kérünk, követelünk munkaprogramot, amely az egész állam területére kiterjedne. Ma a törvényhozás munkája az állami költségvetések megszavazásából, egynéhány idétlen gazdasági törvény megalkotásából - liszlkcvcrés, kenyérsütés - és az adóemelési, új adókat bevezető s az adóügyi eljárást megszigorító törvények lavinájának a közönségre való zúdításából áll. Ellenben semmi sem történik, amire a közönség különösen vár. Az ember már egész könyvtárra való anyagot talál a cselt és a szlovák faj nemzeti egységéről, ami nagyon, de nagyon tizedrangú kérdése a csaszlau vidéki ipari munkás és az árvái szlovák juhász számára. De másfél évtized alatt a kormány tagjai az ujjúkat sem mozdították meg annak érdekében, hogy Ruszinszkón és Szlovcnszkón is ugyanolyan olcsó legyen a hitel, mint a kiváltságos történelmi országokban. Ma ebben a viszonylatban olyan aránytalanság van, hogy ez a kérdés az állam egységességének elbírálásánál igen súlyosan esik latba. Ruszinszkón és Szlovcnszkón a pénzintézc-
