Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Bevezetés
22 Fedinec Csilla kos érzést, összefogást hangoztató kárpátaljai magyar politikusok, magyarországi politikai erők burkolt támogatásával, folytatták az a politikát, amely a ruszin nemzeti gondolatot és a ruszinoknak megígért, de kárpátaljai, tehát az itt élő magyaroknak is szóló autonómia ügyét igyekeztek képviselni, még úgy is, hogy nem felvidéki magyarságban, hanem kárpátaljai magyarságban gondolkodtak. Sajátos visszahatás erre az időszakra, s ezekre a történésekre az autonómia kérdésének kezelése 1938-1939 után. A határok az „anyaország” és a „részek” között szavakban sem tűntek cl. Például az egységes Magyarországban az 1944-rc kiadott Máriapócsi naptár a következő régiókra osztotta az országot: 1. Anyaország, 2. Felvidék (ide tartozónak fogta fel Kárpátalját is), 3. Erdély.” A sajtóban széles körben jelentek meg azok az írások - főleg 1939-ben -, melyek szöges ellentétben vannak az addig - a sorsközösségben - egyenrangúnak, autonómiára méltónak tartott ruszinok addigi megítélésével. Közös rendezési elve ezeknek az írásoknak, hogy a „nyomorban és művelctlcnségben” élő nép számára - amely szélsőséges meghatározások szerint „nem tekinthető másnak, mint ruszinul beszélő és görög katholikus hitet valló magyarnak”, vagy „hungaroid-katolikus-szláv ötvözct”-nck - elegendő az 1868-as nemzetiségi törvényben leírtak valóra váltása, vagy „ha már mindenáron autonómiában akarjuk látni”, akkor elő kell venni az 1918:X. Néptörvényt. A többség kulturális autonómiában gondolkodott, a lényeg, hogy az ne bontsa meg „a magyar korona ezeréves integritását”. A határok tekintetében is előjött az a gondolat, hogy a vármcgycrcndszcrt lehetőleg meg kell tartani. Illés József országgyűlési képviselő megfogalmazásában „nem a magyarság felé szükségesek az autonómia kiépített sáncai [...] mint inkább az idegen érdekek által erősen kihangsúlyozott testvériség szeparatisztikus kísérleteivel szemben”, imrédy Béla még miniszterelnökként 1938. szeptemberében, a határrendezések előtt tárgyalt Bródy Andrással, amire később így emlékezett vissza: „felvetette a kérdést, hogy hajlandók vagyunk-c Kárpátalja csatlakozása esetén bizonyos autonómiát adni? Akkoriban azt a kijelentést tettem előtte, hogy igen, azonban akkor sem prccizíroztuk a dolgot, hanem igyekeztünk inkább homályban tartani, de mondom, határozottan elhangzott az az Ígéret, hogy autonómiát adunk nekik. Hozzá kell azonban tennem, hogy ez természetesen attól feltételezetten történt, hogy önkéntes csatlakozás lesz, tehát egy ilyen clfoglalásszcrü csatlakozás, ami szerintem lényegesen változtat a helyzeten és a korábbi ígéretek alól erkölcsileg minket tulajdonképpen fel is ment.’”" Az 1939-ben az első kárpátaljai kormánybiztosnak kinevezett Percnyi Zsigmond szerint is: „igaz, hogy biztattuk őket autonómiával és csináltunk tervezeteket is, de ezt a csehekkel szemben csináltuk’”1 Teleki miniszterelnök szerint „a mi segítségünkkel jöttek létre és részben itt is szcrkcsztődtck - magunk között vagyunk, ma már beszélhetünk róla - azok az autonómia-javaslatok és követelések, amelyekkel Kárpátaljának, Ruszinszkónak népe Csehszlovákiával szemben előállott”, ám éppen ezért erkölcsi felelősséggel is jár a kérdés végleges megoldása.” Ebben azonban azok a politikusok sem támogatták, akik a 20-30-as években a kérdés exponensei voltak. Kárpátalja nehezen kezelhető ügy lett a magyar kormány számára. A helybeli lakosság körében visszatetszést keltett az életszínvonal nyilvánvaló romlása, a liberális csehszlovák demokráciához képest a véleményszabadságot sokkal inkább kordában tartó Horthy-rcndszcr. Novákovits Béla, Kárpátalja katonai közigazgatásának vezetője már 1939 júniusában figyelmeztette feljebbvalóit: „a lakosságnak a magyar állami eszme szempontjából kedvező hangulata nyugtalanná kezd válni”.” Fcnczik
