Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Iratok

Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez

119

mert ezt a kérdést az ideiglenes ’vybor’ csökönyösen keresztül akarta vinni és csakis a községi választások gyors kiírása akadályozta meg annak perfektuálását.

Igen tisztelt közönség! Ostobaság volna azt mondani, hogy egy ilyen városnak, mint Ungvár, vízvezetékre és csatornázásra szüksége nincs. Mert hiszen a mi egészségünk és a mi városunk tűzbiztonsága stb. függ a vízvezeték és csatornázás keresztülvitelétől. Vannak egyes utcáink (Szobránci utca, Kálvária utca, Káptalan utca stb.), amelyekre nézve kimondhatatlan küzdelmet jelent a vízhiány. Azonban a mostani időpontban, amikor az értékek emelkedésével és esésével a pénz értékének hullámzásban napról napra történnek változások, nem szabad ilyen horribilis összegeket igénylő befektetéseket eszközölni, különösen akkor, ha azoknak eszközlése drága uzsorakamatra adott és fölvett kölcsönből történnék.

Újságjaink sokszor foglalkoztak már c kölcsönnek a kérdésével. Azonban nem tartom még most sem feleslegesnek egy pár élénk vonással jellemezni ennek a kölcsönnek a természetét.

A kölcsönajánlat szerint egymillió dollár helyett csak 820 ezer dollárt kapott volna a város. Tehát már a kölcsön adása alkalmával 180 ezer dollárral, vagyis a kölcsönösszeg 1/5 részével kapott volna a város kevesebbet, mint amennyit a kölcsön névértékc mutat. S ha figyelembe veszzük, hogy ez a kölcsön 40 évre adatott volna és azt, hogy a békében sokkal rövidebb kölcsönnél, 27 és fél éves amortizációs kölcsönnél, 97 koronát adott a kölcsönintézet 100 korona helyett, vagyis a kölcsönadásnál a kibocsátásnál csak 3 százalékot vontak le és nem 18 százalékot, mint ahogy a mostani kölcsönnél a kölcsönadó konzorcium levonni szándékolt, akkor megállapíthatjuk, hogy ebből a 180 ezer dollárból bizony uzsorahaszna lett volna a kibocsátó konzorciumnak és bizony sokan kerestek volna c kölcsön mellett; csak éppen a város lett volna a vesztes.

De ha mindettől cl is tudnánk tekinteni, én számítást tettem és megállapítottam, hogy á város a kölcsönkapott 920 ezer dollárt törlesztési részletekkel együtt már a 23. évben visszafizette volna. így a huszonharmadik évtől a negyvenegyedik évig, vagyis 17-18 éven keresztül ingyen, ellenszolgáltatás nélkül kapott volna a konzorcium évi 65 ezer dollárt, amely évi fizetés mai értékeléssel (harminchárommal szorozva!) több mint évi 2 millió koronát tesz ki, vagyis ezzel az összeggel nemcsak magukat, de utódainkat is 40 éven keresztül rabigájába hajtottuk volna a kölcsönadó konzorciumnak.

Azt kérdeztem az erre a célra összehívott ankéton a városi elöljáróságtól, hogy miből gondolja ezeket a kamatokat fizetni? Erre körülbelül azt a felvilágosítást kaptam, hogy számításokat eszközöltek, amelyek szerint Ungvár városának 22 ezer lakosára felosztva, ha minden lakos naponként 86 liter vizet használ cl és a víznek köbmétere után 4 kor. 50 fillért fizet, ki fog jönni az évenkénti 2 millió 200 ezer korona.

Hát azt kérdem én most az igen tisztelt közönségtől: van-e Ungvár lakossága abban a módban, hogy minden egyes itt élő lélek után naponta 86 liter vizet fogyasszon? És ha ezt nem fogyasztotta cl és Így az ennek megfelelő árát a városi vízhivatalba nem fizette be, akkor miből fogjuk az évi 2 millió 200 ezer korona kölcsönkamatot fizetni?

Megadom a választ mind a két kérdésre. Ungváron nincsen 100 családnál több, amelyik a számítás alapját képező vízmennyiséget elfogyasztaná és így a reánézve számításba vett részletet a kölcsönkamatból befizetné. Tehát horribilis összeg lenne az a deficit, amely a vízdijaknál érné a várost. S ezt a deficitet ismét csak adóból.