Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 76 tovább Prágába, ahol átszálltam a varsó-párizsi vonatra, és mentem Cháteau- Thierrybe. így hívják azt a városkát, ahol lakott az az úr, akihez én az előbb említett apróhirdetés folyományaként mentem. Ez a városka nyolcvan kilométernyire fekszik Párizstól kelet felé. Nevezetessége nemcsak az, hogy itt született Jean de La Fontaine, hanem az is, hogy ez volt az a hely, ameddig a németek eljutottak a ’14- es háborúban. Ez volt az a város, ahová Párizsból a nevezetes taxik szállították a francia katonákat a védelmi vonal megerősítésére a Marne folyó partján. Ebben a városkában töltöttem én az 1929. év nyarát, egészen októberig. Itt röviden el kell mondanom, hogy az az úr, akihez én mentem, valójában nem nyomdász volt, bár nyomdászattal foglalkozott. Igazából tanító volt, aki kidolgozott egy tanulási módszert. Ennek alapja tulajdonképpen a pedagógiában klasszikusan ismert ismétlési elv volt, vagyis hogy az ismereteket úgy kell meggyökereztetni a tanulók tudatában, hogy rendszeresen ismételni kell. Ezt az ismétlést pedig bizonyos szempontok szerint mérni kell. A nyomdájában ehhez készített ő segédeszközöket. Engem tehát nemcsak azért fogadott be, hogy délelőttönként elmenjek a postára, és vigyem-hozzam a küldeményeket, meg egyéb kisegítő tevékenységet végezzek, hanem azért is, mert kísérleti nyúl voltam, aki az ő módszerével tanultam a francia nyelvet. Ez úgy történt, hogy kezembe nyomott egy könyvet, én a kijelölt szöveget megtanultam, az ismeretlen szavakat, fogalmakat kiírtam, majd pedig az ő mérési módszere szerint újra meg újra, más-más szövegkörnyezetben ismételtem. Ez történt 1929 nyarán. Augusztus 18-án rekkenő hőségben bementem Párizsba, hogy hát körülnézzek, nem lenne-e lehetőség a tanévre Párizsba költözni. De meg kell mondanom, hogy ez a bizonyos Duthil úr váltig biztatott, ne menjek sehova, maradjak nála, ott jó dolgom van. Tudniillik a felesége a szomszéd városkában élt, egy tanítóképző intézetnek volt az igazgatónője. Volt egy körülbelül 17 éves leánykájuk, aki abba a tanítóképző intézetbe járt. Én úgy vettem észre, hogy Duthil úr szívesen vette volna, ha családjuk tagjává válik egy magamfajta engedelmes, szófogadó, szorgalmas 19 éves fiú, aki nem jár el ide-oda-amoda, lányok után, hanem reggeltől estig tanul, s közben elvégzi a házi meg a nyomdai munkákat is. Énbennem viszont volt valami megszállottság, amelyet ama bizonyos legelső nyomtatásban megjelent írásomban is eldadogtam: a többlet keresése, a többlet lehetőségének az elérése. Ezért augusztus 18-án bementem Párizsba. Itt elsőként fölkerestem az egyik kiadóvállalat vezető lektorát, Henry Poullaille urat, akinek vittem egy levelet Krammer Jenőtől. Ugyanis Krammer valamiképpen kapcsolatban volt vele, s megkérte, hogy segítsen nekem. Poullaille végtelenül kedvesen fogadott, de azt mondta: mit segíthet ő nekem? Végül kitalálta, hogy fölhívja a csehszlovák követség kulturális tanácsosát, hogy fogadjon engem, és próbáljunk valamit kieszelni. így Poullaille közvetítésével és ajánlásával elmentem a csehszlovák követségre. A kulturális tanácsos nagyon előzékenyen fogadott, s mivel én akkor még csehül nem tudtam, szlovákul meg nem akartam vele beszélni, hát franciául beszélgettünk. Ismétlem, szerfölött kedvesen fogadott. Éspedig tudod, miért? Azért, mert ahogy később megtudtam, ez a kulturális tanácsos, akit úgy hívtak, hogy Josef Palivec,78 Karel Čapeknek volt a sógora. Tehát érdeke volt az egyik legnagyobb kiadóvállalat vezető lektorával jó viszonyban lenni. Azt mondta, arra ugyan nincs módjuk, hogy 78 Josef Palivec (1886-1975): Cseh diplomata, fordító, költő. Cseh verseket fordított francia nyelvre.
