Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Tartózkodása államérdekből nem kívánatos. Interjú Szabó Károllyal
SZABÓ KÁROLY ;272 édesapám révén megüzente, hogy távozzak Pozsonyból, amit a bécsi döntés után meg is tettem. Szerencsém volt, hogy eljöttem, mert ő lett a politikai rendőrség helyettes vezetője, s gondoskodott arról, hogy a Szlovák Állam fennállása alatt ne kapjak vízumot, annak ellenére, hogy a magyarországi szlovákok vezetői támogatták vízumkérelmemet. így öt évig nem láthattam a szüléimét, mert Drgon gondoskodott arról, hogy ne kapjanak útlevelet. A háború után Emil Drgont a szlovák népbíróság 15 évi fegyházra ítélte a viselt dolgai miatt. 1946-ban barátom, dr. Markovics Géza pozsonyi ügyvéd az UŠB244 irattárában kikereste a kartonomat, amelyen az állt, hogy mint veszedelmes kommunista, Szlovákia területére nem léphet. Az én németéi lenességem is ebben az időben, vagyis főleg Ligetfalunak a németek általi megszállása után fejlődött ki. Ligetfalut a müncheni egyezmény alapján szállták meg, mint Pozsonnyal szembeni hídfőt. Az első dolguk a megszállóknak az volt, hogy letépték az összes magyar trikolórt s bezárták a magyar iskolát. Akkor még Pozsonyban tartózkodtam. Átmenvén Ligetfalura, a parancsnokságon érdeklődtem a magyar iskolák bezárása miatt. A Német Birodalom területén nem tűrünk csak német iskolákat - volta válasz. De Pozsonnyal szemben, Ligetfalun kívül még két település volt: Zabos és Aulies. Ezeket az első napokban nem szállták meg a németek. Ezek közigazgatásilag Főrévhez tartoztak. Az pedig a Dunának a bal partján, Pozsonynak az egyik külvárosa, de volt már öt-hatezer lakosa. Mi, diákok - akkor még Pozsonyban - elmentünk Oroszvárra, és megkértük az ottani parancsnokságot, hogy szállja meg. Az senki földje volt. A rendet éjszaka mi tartottuk fönn. A németeket, tekintettel arra, hogy Ligetfalunak a lakossága 1938-ban többségében magyar volt, a magyarok pirosfehér-zöld zászlóval fogadták. Ezeket mind leparancsolták, lekampózták és megszüntették azonnal a magyar iskolákat, a polgárit is. S amikor egyik vezetőjükkel beszéltem, azt mondta, hogy a Német Birodalom területén idegen nyelvű iskola nem létezhet. Ez befolyásolta az én magatartásomat. De a háború elvesztésének tudatát unokabátyámnak köszönhetem, aki aktív katonatiszt volt, százados Szombathelyen, akivel együtt ültem 1939. augusztus 31-én az ottani Ezeréves Park vendéglőjében, s megittunk egy krigli sört. Akkor mondta be a rádió, hogy reggel négy órakor a német csapatok megtámadták Lengyelországot. Akkor azt mondja nekem ő, aki aktív katonatiszt volt, aki végigharcolta egészen a Donig és vissza a háborút, mert egy fenegyerek volt... többször sebesült, s nem érdekelte az élet. Engem szeretett. Azt mondja: „Te - nem mondom meg, mit is mondott, hogy milyen civil vagyok - nyápic, nem vagy semmirevaló, de vigyázz magadra, hogy azért élhessél. Ne felejtsd el, hogy ebbe a háborúba Magyarország bele fog sodródni, és ezt a háborút Magyarország elveszti.” 1938 a visszatért felvidéki magyarok számára egyértelmű felszabadítást jelentett? A túlnyomó többség számára igen, de sajnos nem minden viszontagság nélkül. A Csehszlovák Köztársaság és a magyar állam között az állampolgárságot illetően ugyanis egy nagyon szerencsétlen megállapodás született 1939 februárjában. Egy ideig a Csehszlovák Köztársaság, ha megcsonkítva is, de létezett. Magyar részről Tomcsányi írta alá azt a megállapodást 1939 februárjában, amelynek alapján az szerezhette meg a csehszlovák, magyar vagy német állampolgárságot, aki 1928-tól 1938-ig huzamosan egy helyen lakott, és a közadókhoz akár egy fillérrel is hozzájárult. Ennek alapján kaphatott valaki állampolgársági bizonyítványt - habár a lakosság 99%-ának a történelmi Magyarországon erre szüksége nem volt. Persze Tomcsányi Imre, aki államtitkár volt, nem ismerte pontosan az utolsó húsz esztendőben azt a 244 Ústredňa štátnej bezpečnosti - állambiztonság hivatal
