Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Az első kisebbségszociológiai felmérések. Interjú Varga Imrével
fizikai sérelem érte a felvidékieket is, hát tessék elképzelni, áttelepítették a kis megmentett vagyonkájával, majd aztán kezdték agitálni, hogy lépjen be a tsz-be és adja be, amit kapott a felvidéki földjei helyett. Hát persze hogy nem szívesen állt kötélnek, és nagyon sok ellentét és sok atrocitás támadt ebből kifolyólag. Ennek ellenére azt gondolom, hogy még a Felvidékről áttelepültek utódjainál is azt tapasztalom, hogy nem nagyon állnak be a kommunista párt teljes vonalába, hanem megpróbálják kritikus szemmel nézni a világot és az ország helyzetét is kritikusan értékelik. Volt-e, van-e még valami összetartozás-tudat, összetartás az egykori felvidékiek között? Hát ez egy rendkívül bonyolult, illetve egy nagyon érdekes kérdés, mert abban a pillanatban, amikor berakták a vagonba őket, vagy átkergették, vagy kiűzték a lakóhelyéről, elszállt belőlük az összetartás, sehol nem találtam ilyet. Saját magamról mondok példát. Törökbálinton élünk Felvidékről átkerült családok, valami öt vagy hat család. Vadidegenekként élünk egymás mellett, és még csak nem is érintkeztünk. Nincs valamilyen fórum, amely összehozna bennünket, mégpedig ez abból származik, hogy nincs semmiféle szervezete a Felvidékről átkerült magyaroknak, sem társadalmi és kulturális, de még tűzoltó-egyesülete sem, mert itt ezeket a szervezeteket mind betiltották, szétszórták. Másik nagy gond az, hogy a felvidéki magyarság az áttelepítése során teljesen szétszóródott, vadidegen környezetbe került. A szó szoros értelmében vett korábbi összetartó erő az egész ország területére eloszlott. Mert mindenhol találni egy-két felvidéki embert, aki így él, magára hagyatva, hontalanul, magára zárva, kapcsolat nélkül, mint az ujjam. Legfeljebb, mondjuk, az egészen szoros kapcsolatok maradtak meg, ha még tudja tartani, de az sem biztos, mert nagyon sok helyen tudom, nagyon sok ismerősömtől, rokonomtól tudom, hogy testvérek, unokatestvérek egyáltalán nem tudnak érintkezni egymással a távolságok miatt. Nemrégen jártam Szörnyén, ahol az unokatestvéreim és a családunk jó pár rokona él, s feltettem nekik a kérdést, hogy emlegetitek-e néha az régi dunaszerdahelyi életet és a magatartásotokat, meg nem tudom micsodát? Hát, egymás után mind bevallotta, hogy nem, nem is kerül rá sor, hogy ezt emlegessék. Durva hasonlatot mondok, minthogyha kiherélték volna ezt az ide dobált magyarságot, ez már nem az, még az élők sem azok, mint akik otthon voltak. Például nekem él egy rokonom, egy unokatestvérnőmnek a fia, aki az egyetemen oktató, tehát igazán értelmiségi, de soha semmiféle felvidéki vonatkozású dologra nem tér ki, nem érdekli. Valahogy ez úgy kiesett a tudatából. De ez főleg ezért van, mert a minden más európai országba telepítetteknek van valamilyen saját szervezete, nem is beszélve a Csehországból kitelepített szudétanémetekről... De bennünket idetelepítettek, letettek minket, ide, oda, amoda, sváb vagy tót házba, senkit nem érdekelt, hogy az jó volt, vagy rossz volt, nyomorúságos volt, küszködtek, vagy nehezen éltek benne ezt követően. Aztán nem csoda, ha ilyen sokk után semmiféle kapcsolatot nem próbáltak keresni egymással a felvidékiek. Sem szervezet nem volt, sem egy hely, ahol azt mondhatták volna, hogy na, oda jöhettek, és mondd el a panaszod. De nem volt mégolyán sem, akinek elmondhatta volna valaki a bánatát vagy a panaszát. Pedig ilyen is lett volna, mert hiszen már említettük, hogy épp hogy áttelepítették őket, utána már jött is a szövetkezet, a tagosítás, akkor pedig a téeszbe kellett belépnie, vagy elvitték a marháit meg micsoda, tehát lett volna miről panaszkodni, de ezt már a kommunista rendszer nem tett lehetővé. 151 VARGA IMRE