Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)

Az első kisebbségszociológiai felmérések. Interjú Varga Imrével

kiosztott nekem két barakkot, hogy ezért én leszek a felelős, ha meghal itt valaki, akkor vigyázzak magamra, mert én leszek a felelős az épségben maradásukért, ám hiába tiltakoztam, hogy nem vagyok orvos, de odáig jutottam, hogy ezzel a sebészorvossal dolgoztam együtt, én fogtam a lábát a beteg szerencsétlennek, akinek levágta az orvos, térdtől elvágta a lábát, zsebkéssel, mert más nem volt. El voltak fagyva a lábfejek, ami kezdett erjedni, romlani.

Az az előnyöm volt, hogy a lágerben mint a barakknak a parancsnoka, összeszedtem 17 lévai, vagy Garam-völgyi embert és megbeszélhettük azt, hogy ha valaki közülünk elmegy haza, akkor kit értesítsen, és kinek mondja meg, hogy mi lett a sorsunk, így ismerkedtem meg két fiatal lévai zsidó testvérrel. Fűszerkereskedők voltak, a feleségem családja onnan hordott tőlük, ott vásárolt náluk, így ismert látásból engem is, és mindenképpen meg akartak szöktetni a táborból. Tudniillik az volt, hogy onnan főleg zsidókat vittek dolgozni és onnan azok mindig megszöktek, mert a temesvári zsidó hitközség az olyan rendesen viselkedett, úgy segített, hogy minden ilyen kimenetelnél két-három zsidóval kevesebb lett, és ezek kezdtek engem agitálni, hogy ne hülyéskedjek, jöjjek velük együtt, jelentkezzünk munkára és ők mondták, hogy még a helyi zsidó boltban kapunk enni is, meg ellátnak és megszöktetnek. Én be voltam ijedve, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ezért nem mentem el. Ezek meg is szöktek, a két testvér, el is jutottak Lévára, hazajutottak és olyan rendesek voltak, hogy elmentek a feleségemnek megmondani, hogy ne nagyon bízzon abban, hogy én hazakerülök, mert ott pusztít a tífusz és ott előbb vagy utóbb mindenki sorra kerül, úgyhogy próbáljon megnyugodni, hogy valahol Temesváron ott elásnak valami gödörbe. Ilyen volt az első értesülése a feleségemnek, hogy hol vagyok, azt hitte, hogy már rég Nyugaton a kórházzal együtt kivittek oda. Mondanom sem kell, hogy megrémült. Aztán különböző szökési próbák voltak a táborban, pl. ilyenek, hogy összebeszéltek és engem is próbáltak beszervezni, hogy kanállal próbáljunk lyukat ásni, alagutat a drótsövény alá. Ez egy régi szökésmachináció, s valóban a drótsövény alatt csinálunk egy alagutat, hogy ott meglógunk. Képzeljétek el, hogy kiszedtük az alagutat, egészen a drótsövényen túli részt, de ott valami lüké kimászott. Az őr észrevette, hogy itt valaki kimászik és lelőtte, majd betemették az alagutat, úgyhogy nem tudtunk kiszökni. Nagy kísértésben voltam, mert a temesvári fogolytábor utászai csehek voltak, ott már agitált a szovjet parancsnokság, hogyha a csehek felvarrják a sapkájukra a cseh kokárdát, akkor azokat nem tekintik a továbbiakban hadifogolynak, nem úgy kezelik, hanem mint szövetséges alakulatot kezelik és előbb vagy utóbb őket hazaküldik. Hű, nagy lett az izgalom, hogy mennek haza, kezdődött a vallatás hogy mi vagy te. Hát kezdték, hogy aki csehszlovák terültre való, az varrja fel a sapkára a cseh kokárdát és akkor van remény arra, hogy hazaér, ha csehnek vagy szlováknak vallja magát. Ily módon soha nem vallottam magam se ennek, se annak, én mindig magyarnak vallottam magam, és vállaltam a sorsomat a többiekkel. Ami a sorsa a többinek, az legyen az én sorsom is. Elég kutya sors volt, mert nagyon sok embert eltemettünk ott, de ezeket se vitték el. Az igaz, hogy külön barakkba rakták ezeket a cseh kokárd istá kát, de éppúgy pusztított közöttük a flekktífusz, mint a másikok között, éppúgy temettünk el onnan közülük is lévaiakat, mint ha megmaradtak volna a magyarok között, mert éppúgy megkapták a flekktífuszt és éppúgy elpusztultak.

Ott találkoztam a lévai volt párttitkárral, a kommunista párttitkárral is, akit még a lévai munkám során megismerten. Mi mindig attól féltünk, hogy kivisznek bennünket még tovább, valahová Szibériába, de az mindig azt mondta, hogy örüljünk