Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Az első kisebbségszociológiai felmérések. Interjú Varga Imrével
VARGA IMRE 124 Varga Imre az SZMKE egykori központi titkára volt Léván. Kérem, Imre bácsi, meséljen nekünk életéről, amit kezdjünk a gyermekkori emlékekkel. Kezdem azzal, hogy Roszkón születtem 1910-ben. Életem bizony nagyon sűrűn tele volt olyan eseményekkel, melyek beárnyékolták mostanáig tartó napjaimat. Kezdődött azzal a szomorú sorsom, hogy 1914-ben, amikor kitört az első világháború, csallóközi parasztcsalád tagja lévén édesapámat, aki évei szerint éppen a legjobb alany volt a katonáskodás, illetve a háborúskodásra, behívták a pozsonyi gyalogezredbe és elvitték Przemyšlbe. Ott az egyik szemtanú állítása szerint egy szuronyrohamtusában elesett. Arra nagyon jól emlékszem, hogy édesanyám nekidőlt az asztalnak és sírva panaszkodott, hogy jaj, mi lesz velünk. Ketten voltunk akkor még csak testvérek, és hát persze minden rossz előkerült, s ettől kezdve aztán halmozódtak a bajok és a sötét napok. A háború alatt az iskolát megszállták a katonák, tehát nem volt iskola, 1916-tól kezdve én sem tudtam iskolába járni, szüleim odaadtak Nagylúcsra nagyanyámékhoz, és ott végeztem az első osztályokat. Az egy kisiskola volt, kis falu lévén, egyosztályos, egytanáros iskola, ahol együtt voltunk egy tanteremben egytől a hatodik osztályig. Mivel az ottani tanítónk egy Pozsony melléki igazi tősgyökeres Pressburger sváb ember volt, aki később a legfiatalabb nagynénimnek a férje lett, ezért neki gondja volt rám, hogy azért tanuljak is abban az egyosztályos iskolában. így kerültem Komáromba, a komáromi gimnáziumba, az volt a legközelebbi iskola, középiskola Dunaszerdahelyhez. Felvételiztem a gimnáziumba, fel is vettek, s ott folytattam a tanulmányaimat. A komáromi gimnázium az 20-as évek elején még érintetlen volt a cseh hatóságok üldözésétől. Teljes tanári létszámmal voltak, és nagyon jó kezekbe kerültem ott. De ez nem tartott sokáig, mert megjelentek egymás után a magyarságot sújtó rendeletek, ilyen volt pl. az állampolgársági rendelet; közismert dolog, hogy kiirtották Szlovákiából a közhivatalban szereplő embereket. így többek között a tanárokat is. Emlékszem arra, hogy egymás után kísérték ki a komáromi hídhoz azokat a tanárokat, akiket közben kitelepítettek, illetve kitiltották Szlovákiából, s el kellett hagyniuk a gimnáziumot. Nagyon jó tanárok voltak ott, bencés tanárok voltak valamennyien. Ilyen volt a szívós Bonáth, a hitszónok, akinek könyvei is jelentek meg. Kiváló hitszónok volt és nagyon szerettük, vagy ilyen volt a magyar cserkészszövetségben nagy szerepet játszó ottani cserkészparancsnokunk, Kalle tanár úr, akit rajongásig szerettünk, mert olyan volt, hogy a tízpercekben nem a tanári szobában ült be, hanem lejött a gimnázium udvarán lévő jégpályára és élvezte azt, hogy velünk együtt csúszkált és döntött fel bennünket a pályán. De hihetetlen sok mindent csinált, ezért is szerettük, mert nagyon vonzó egyéniség volt. Egy hibája volt a komáromi gimnáziumnak, annak ellenére, hogy Csehszlovák Köztársaság voltunk már és voltak különböző iskolaügyi rendelkezések, de a tanári kar nem törődött ezzel, többek között pl. negyedikes koromig a szlovák óra a tanrendbe be volt írva, de soha nem volt szlovák óránk, nem is tanultunk, nem is tudtunk, fogalmam sem volt a szlovák nyelvről. Ötödikes koromban került oda egy olyan bencés, aki már Szlovákia területén született, így nem lehetett kikezdeni, s akkor kezdett tanítani bennünket szlovákra, írt egy könyvet, arra emlékszem, amiben - utólag tudtam meg, mikor már megtanultam a nyelvet - rengeteg hiba volt, mert ő maga sem tudott jól szlovákul. De hát szlovákot tanított, annyit megtanultunk, hogy ha a „c” betűre egy „mekcsenyt”, lágyítójelet tesznek, akkor azt „cs” betűnek kell ejteni meg olvasni. De mégis az utolsó évek alatt is volt olyan olvasókönyvünk, amelyiknek egyik része csehül volt, a másik része szlovákul. Mi nem tud-
