Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 120 sőoktatásban helyezkedtem el, ha akkor normális körülmények lettek volna. Boldogan mentem volna Pozsonyba, a pozsonyi egyetemre magyar szakos tanárnak, vagy bármilyen más olyan szakra, amely az én tudományos munkámmal összefügg. De erre sajnos mód nem adódott semmiképpen sem, és igy alakult. Ha végignézzük az én nemzedékem sorsát, akkor bizony azt kell látni, hogy mindenkinek az életében egy törés állt be. Kezdve Győry Dezsőtől, Szvatkó Pálon át Szalatnai Rezsőig, egyszóval mindenkiében. És mindezt önmagára nézve is igaznak tartja? Mivel úgy látom, hogy az utolsó vagyok ebből a nemzedékből, tehát utoljára magamat említem, az én életemben is törés, sőt törések jelentkeztek újra meg újra. És ha, mondjuk, mérlegre akarnám tenni az életemet, akkor a mérleget úgy vonnám meg, hogy csupa ilyen félmegoldás volt az életem, mert mindig újra meg újra kellett mindent kezdenem. A legtermészetesebb az lett volna, ha mondjuk a ’40-es évek végén elvállaltam volna a montreali Laval Egyetem meghívását és elmentem volna tanítani Kanadába. Vagy maradtam volna Franciaországban, ahol van egy olyan hagyomány, hogy ha egy külföldit véglegesítenek a francia egyetemem, tehát már nem vendégtanár, akkor pár évig vidéki egyetemen tanít. Úgyhogy hát én is taníthattam volna ott, természetesen. Fölajánlották nekem a francia állampolgárságot is. Tehát ha elfogadtam volna a francia állampolgárságot, akkor, legvalószínűbben az egyetemi oktatás vonalán helyezkedtem volna el, és természetesen taníthattam volna mondjuk Lille-ben, vagy Lyonban, Monpelier-ben, vagy Toulouse-ben, szóval valamelyik vidéki egyetemen. De én úgy gondoltam, hogy a becsület és a sors azt írja elő, hogy ha már egyszer oktató vagyok, vagyis a legméltóbb emberi foglalkozást végezhetem, akkor azt a saját népem körében kell tennem és nem idegenek körében. Hát ez volt a meggyőződésem. Lehet, hogy tévedtem, de ugyanezt az elvet láttam érvényesülni a többieknél is, s ezért van az, hogy mindegyikük élete törésekkel van teli. Én azt hiszem, minden törésnek a nyitja az az egy fogalom, amit „a közösség szolgálataként” említettél. Hisz nemzedéktársaidat épp ettől a lehetőségtől, illetve az ezt éltető közegüktől fosztották meg, attól a közegtől, ahol az a bizonyos „felvidéki szellemiség” kibontakozhatott volna. Hisz a Sarló kezdeti kiadványait is e szolgálni akarás lelkülete hatotta át. Mindezek után fel lehet-e, fel kell-e tenni a Makkai Sándor-féle kérdést: Lehet, vagy nem lehet kisebbségben élni és megmaradni? Ha ez a trend folytatódik, ami jelenleg van, akkor vegyes érzelmekkel látom a helyzetet. De soha nem szabad feladnunk, soha nem szabad arra az álláspontra helyezkedni, hogy „nem lehet”. Még akkor is, ha gyakran reménytelennek tűnik a helyzet, mindig újra meg újra meg kell próbálni. Én azokkal értek egyet, akik minden nehézség ellenére vállalják a kisebbségi sorsot. Miként lehetne megfogalmazni a lassan mögöttünk hagyott 20. század Közép- Európára vonatkozó tanulságait? A század, amelynek kis híján tanúja lettem, bőven kínál példát az erőszak és a gyűlölet tombolására is, mega jóindulat és a becsület érvényesülésére is. Búcsúzó századunk szellemi hagyatékán töprengve, mégis mintha indokoltan erősbödne a remény: talán eljön az idő, amikor térségünk népei felismerik, hogy összefogva, egymást támogatva, közös hazát teremthetünk, s végre megvalósulhat lappangó vágyunk: békében élni szomszédjainkkal és a világgal.
