Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
E második intézetvezetői korszakomban legszívesebben azokat a felkéréseket fogadtam el és teljesítettem, amelyek új tartalommal és új oldalról közelítették meg a magyar-francia kapcsolatok történetét. Előrebocsátom, hogy Franciaországban az a szokás vagy mondhatnánk rendszer, hogy minden valamirevaló városban működik egy úgynevezett tudományos egyesület, amelynek feladata részint a város és a környék történetének feldolgozása és gondozása, részint pedig általános ismeretközlés. Engem többször meghívtak ilyen városi tudományos egyesületekbe előadást tartani magyar témákról, problémákról, melyek azt a várost, vagy környéket kapcsolatba hozták Magyarországgal és a magyar világgal. Ezt az előadói tevékenységet szívesen csináltam, egyébként - ismétlem - az intézeti munkám sajnos nem elégített ki. Örültem, amikor 1976-ban zökkenőmentesen hazajöttünk. Visszatértem az egyetemre, ahol az oktatáson kívül más funkciót is elláttam: tagja voltam a rektori tanácsnak, mint a kulturális bizottság elnöke. Ez azonban most már csak rövid ideig tartott, mivel 1980-ban, vagyis 70 éves koromban nyugállományba vonultam. Ekkor az egyetem megtisztelt azzal, hogy egy kötetet adott ki - ahogy mondani szokták - tiszteletemre, azzal a címmel, hogy Kelet-európai tanulmányok. E kötetben tanártársaimon kívül tanítványaim, részint külföldi ismerőseim írtak hoszszabb-rövidebb szaktanulmányokat. Azóta, vagyis 1980 óta nyugállományban vagyok. 1982-ben elnökéül választott az akkor alakult Modern Filológiai Társaság, majd 1989-ben készséggel vállaltam el a csehszlovákiai magyarság kulturális támogatására alapított Rákóczi Szövetség elnöki posztjának betöltését. Ma mindkét szervezet tiszteletbeli elnöke vagyok. Főleg azzal töltöm időmet, hogy megpróbálom az ismereteimet és a tapasztalataimat rendszerezni. Előveszem régebbi füzeteimet, olvasgatom jegyzeteimet, s lehet, hogy még vannak olyan anyagok, amelyeket érdemes újra meg újra feldolgozni. Említette, hogy egyik utolsó tagja a Sarló egykori generációjának. Mosta 70. évfordulója kapcsán mi lenne az az üzenet, amit örökségül a felvidéki magyar közösségnek át szeretne adni? Az én üzenetem, ha egyáltalán volna erre illetékességem, mint ahogy sajnos nincsen, ez lenne: mint szolgája és híve nemzetemnek, azt kívánom, hogy soha egy pillanatig se adják fel azt a nemzethez tartozást, amely éppoly természetes tartozéka az emberi életnek, mint bármi más, mint az, hogy egyáltalán emberek vagyunk. Tehát olyan érték, amelyet a múlttól, a múltbeli ősöktől kaptunk, s amit folytatnunk kell. Többször gondolok arra, hogy volt egy idő, ez a török megszállás ideje volt, amikor Magyarország tulajdonképpen az a sáv volt, amely ma Szlovákiához tartozik. Ott húzódott a végvárrendszer, s attól északra volt Magyarország, délre pedig a török hódoltság. Nézetem szerint e vidék magyarságát, az itt élő nemzetrészt meg kell őrizni, fönn kell tartani, továbbfejleszteni. Talán elmondtam már az előzőek során, hogy életem egyik megrendítő pillanata az volt, amikor egyszer a családommal elmentem a szülőfalumba, Vágfarkasdra, és hallottam, hogy az emberek egymás között már szlovákul beszélnek. Az én időmben, a két háború között az színtiszta magyar falu volt. Nem mintha én elítélője lennék egy másik nyelvnek, ez esetben a szlovák vagy a cseh nyelvnek, hogyan is lehetnék. Nem. Hanem egész egyszerűen úgy vélem, természetes adottság az, hogy az emberek azon a nyelven éljenek, amely nyelvbe beleszülettek, és amely egész életüket végigkíséri. Nem győzöm hangoztatni, hogy ezekben a rettenetes viszályokban, amely tépdesi, nemcsak a magyar-szlovák nyelvterületet, hanem az egész térségünket. 115 DOBOSSY LÁSZLÓ
