Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
ciplíhája a lovaglás volt, de mi lovak helyett kerékpároztunk, csináltunk nyolcvan kilométert egy nap alatt és időre, szép dolog volt. Még síkiképzésen is voltunk, rendes fehér lepelruhát kaptunk, puskával, hóban. Akkor még általában több volt a hó, és Sopronban voltak nagyobb dombok is - nem mondom, hogy hegyek -, de ott lehetett sízni. Azt is kipróbáltam és azt is szerettem. A tanárokkal nem volt tegezés - ott a fegyelem, dištanc megvolt. Sopronban a Tűztorony mögött van egy kis tér, ott volt egy Gambrinusz nevű vendéglő, oda jártunk, ez volt a hadapródiskolának az ünneplőhelye, és nagyobb ünnepségek alkalmából vagy eredmények elérésekor meghívtuk oda a tanárt, tisztet, de ott se volt, hogy szermusz. Nem kellett felállni, ha szólni akartam, de tegezés ott se volt, a különbség, fegyelmezettség az megvolt ott is. Már mikor a háború után elég gyakran találkozgattunk - Sopronban is, Budapesten is, vagy Győrben is volt osztálytalálkozónk -, és oda jöttek a még az akkor élő tanárok, azokkal már persze tegeződtünk. Sőt, már mikor fölavattak zászlóssá, akkor ezekkel a fiatalabb tisztekkel őrnagyig, akik minket tanítottak, már azokkal is, hát a tiszt a tiszttel már tegeződhet. De az idősebbekkel, azokkal nem. Egy katonatiszt, az nem civil tantárgyat tanított, olyan osztályfőnökfélénk volt - a hadapródiskolában azt nem osztályfőnöknek hívták -, ő volta mi szakaszunknak az első elöljárója, ő volt legközelebb hozzánk, egy főhadnagy, Virág Emilnek hívták. Ez valami rettenetesen ideges ember volt. Egyszer volt egy incidens: egy katonát, Lukacsics Ivánt, jövendőbeli katonatisztet megbüntetett, fekvés, föl-le és rátaposott. Ebből akkora fölhajtás volt, hogy másnap ott volt az apja, egy vámtiszt, az az iskolaparancsnok ezredes valamikori osztálytársa volt. A Virág főhad nagyot büntetésből rögtön kiküldték a frontra és ott is veszett. Ahogy mi megtudtuk, ott is olyan disznó szadista volt, olyan értesülést kaptunk, hogy hátulról agyonlőtték a sajátjai. De meg is érdemelte, mert olyan nem emberek közé való, menjen disznópásztornak, ott verje a disznókat, de a katonát ne. Nekem az az iskola nagyon sokat adott, nem csak a háborúra készített fel - de háborúzni hála istennek nem háborúztam, én lövést nem adtam le senkire, nem volt rá alkalom se, de nem bánom -, az életre jobb iskolát nem tudok elképzelni. Megtanított tűrni, szenvedni is, nagyot csinálni, erőkifejtésre, türelemre. Kitűnő iskola volt, szerelmes voltam bele, komolyan, olyan akarattal csináltam, lelkesedéssel, de meg is látszott az eredménye. Különben a kezdtet igen rossz volt, az ügyetlenség, meg a feledékenység, az engem az első évben rettenetesen hátráltatott. Emlékszem, egy folyosón sorakoztunk föl, puskával, két osztály egymás mellett, huszonnyolcán egy osztályban, ez volt a szakasz. Halálos csend, a napos tiszt fel akarta olvasni a napi parancsot és akkor egy éktelen zörej: kiesett a puska a kezemből! Ki volt ez? Jelentkeztem. Már megint te? Szerencsétlen! Vagy egy másik alkalommal elveszett a sapkám: mindenkinek a fején a sapka, én meg a szakaszban menetelek, hajadonfőt... Szóval minden igen rosszul sikerült, de aztán valahogy úgy belejöttem, hogy két sávom, két gombom lett, kitűnő tanuló voltam, az osztályomban a második legjobb. Csak az Andor Bandi volt jobb, ő volt az osztályelső. Ott erősen dívott az, hogy a jó hadapród az a mintaképe a többinek. Engemet például az érettségi évre az A osztályból átvezényeltek a C osztályba, az volt a legrosszabb: ott volt verekedés is, onnan kettőt ki is tiltottak és hazaküldtek. Szellemjavításra tettek oda át, hálátlan szerep volt. De elfogadtak, nem éreztettem velük, hogy én más vagyok, éppen olyan voltam, mint ők. Gondolom, azért valamit mégiscsak segítettem.
