Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
8 Amikor belekezdtem az írásba, dilemmaként merült fel, hogy csak azokkal a nyugatosokkal foglalkozzam-e, akik „klasszikus" hadifogságba kerültek, tehát olyan táborokba, amelyekben a foglyokat szögesdrót mögött katonaőrök őrizték, vagy azokkal is, akiknek mai szemmel nézve nem tipikus hadifogolysorsuk volt: legyen szó azokról a leventékről, akik hosszú hónapokon át az észak-német tengerparton voltak elhelyezve, vagy olyanokról, akik viszonylag biztonságos helyet találtak maguknak helyi civil családoknál, esetleg szabadon bolyongtak a háború utáni világban a hazafelé vezető utat keresve. Rövid gondolkodás után az utóbbi mellett döntöttem - ez a könyv mindazokról szól, aki Nyugatra kerültek, és a front átvonulása után hosszabb-rövidebb időre kénytelenek voltak ott is maradni. Amíg a szovjet hadifogságról viszonylag sok szakmunka látott napvilágot, nem beszélve a gazdag memoárirodalomról, a nyugati hadifogsággal kevesebbet foglalkoztak a történészek. Alapvető műként Tárcái Béla Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban című könyve használható, amelynek szerzője ugyan nem történész, ám mégis precíz munkát végzett, s nem mellékesen a nyugati hadifogságot saját maga bőrén is tapasztalta. A tanulmányomban a nyugati hadifogság és a második világháború általános képének összeállításához más szerzők műveit is felhasználtam, mind magyar történészek (Stark Tamás, Benkő Levente és Papp Annamária, Vasvári Zoltán és Küllős Imola, Gosztonyi Péter), mind külföldiek műveit is (Keith Lowe, lan Kershaw, Michael Burleigh és mások), de hasznos volt e tekintetben Guido Knopp újságíró populáris műve is a német katonák második világháború utáni hadifogságáról. Akárcsak a volt szovjet hadifoglyok esetében, a volt nyugati szövetségesek foglyai esetében is két alapcsoport profilálódott ki a terepkutatás során. Az első, kisebb csoportba tartoznak a volt honvédek, az 1923-as és az idősebb korosztályúak, akik rendes körülmények között lettek a magyar honvédségbe besorozva. A legidősebbek (pl. Kemény József) már a keleti front tapasztalatival felvértezve jutottak ki a Német Birodalom területére, hogy ott a háború utolsó hónapjaiban bevessék őket. A második csoportba tartoznak azok a felnőttkor határán lévő fiatalok, akik 1924 és 1930 között születtek. Ők a háború utolsó hónapjaiban még nem érték ugyan el a sorozási kort, de tekintettel a kétségbeejtő emberhiányra, így is a magyar haderő soraiba kerültek. Ennek a csoportnak a jellegzetes képviselői azok a leventék, akiket a nyilasok a Harmadik Birodalom területére hurcoltak el, és ott átadták őket a németeknek - néha a tradicionális német haderő kötelékeibe (Wehrmacht), néha a Waffen SS soraiba kerültek be. Persze, léteznek speciális esetek is, mint például Prohászka Marcellé és Ásványi Lászlóé, akik mint katonai iskolák diákjai kerültek Németországba, vagy azoknak a fiatal lányoknak a sorsa, akiket néhány Komárom környéki faluból azzal a céllal hurcoltak el Németországba a nyilasok, hogy ott légvédelmi feladatokra vessék be őket. A könyv második része nyolc, nyugati hadifogságot megjárt személy hosszabbrövidebb történetéből áll. Az egyikük, a ma már nem élő Papp József, az első viszszaemlékezőm, akivel a nyugati fogságról beszéltem. Tőle kaptam az első információimat a leventeszervezetről és a szülőfalum, Vágkirályfa egyes történelmi epizódjairól is. Papp úr személyében egy jó beszédkészséggel megáldott embert ismerhettem meg, akinek amúgy is nagyon érdekes élettörténete volt. A nyolc legérdekesebb történet bemutatásánál olyan személyeket igyekeztem kiválogatni, akik a legkülönfélébb korosztályokat képviselik: a legidősebbtől (Kosztolányi Gáspár, 1923) a legfiatalabbikig (Gányovits Alfonz, 1930). Hasonlóan fontosnak tartottam azt is,
