Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

73Jött a háború vége, jött ki egy komisszió, ezek a régi csehszlovák tisztek, akik voltak kint Angliában. Hárman jöttek, azzal, hogy ők próbálták szervezni a Szlovákiában lakó szlovákokat. Tekintettel arra, hogy az apám cseh volt - de egyedül a bátyám járt szlovák iskolába, a többiek meg mind magyarba jártunk -, tudtam szlovákul, legalább nyolcvan százalékig, jelentkeztem szlováknak. Tudtam, hogy Szlovákiában van a bátyám, a szüleim meg Dél-Komáromban, de onnan át tudok majd oda menni. Ha így hamarább haza tudok jutni, hát akkor miért ne? Hát képzelje el, beváltam. (Jirka Ferenc)

Jött a szlovák delegát, tisztek, és úgy hallgatták ki a népet. De hát mi nem tudtunk szlovákul semmit se. Csenkén két ember beszélt szlovákul, apám meg még egy. Nem is ismertek el bennünket szlovák állampolgárnak, úgyhogy visszadobtak minket a magyar lágerba. Amikor összeírás volt, bemondtuk, hogy Pozsony megye, akkor azt mondták, hogy az nem tartozik Magyarországhoz, vissza kell mennünk a szlovák táborba. A két haverommal elhatároztuk, hogy megnyerjük a magyar tisztet, hogy vigyen el bennünket Magyarországra, aztán el is vállalták. Azt mondták, hogy szívesen, de hogy hogyan fogunk átkerülni Magyarországról Szlovákiába, ő arról már nem felel. (Matus Géza, Belgium)

Azok a visszaemlékezőim, akik civileknél voltak, a helyi sajtóból vagy a rádióból értesültek a csehszlovák delegációkról, de néhányuk a véletlen folyamán találkozott velük.

Volt az újságban egy cikk, magyarul, hogy akik haza akarnak menni magyarok, jelentkezzenek itt és itt. Úgy is volt, elmentünk, és a gazdasszony szépen ki is fizetett mindent, ami járt nekem. (Batoska József, Kettenheim, kb. 1946 tavasza)

Mondtam a gazdának, hogy nekem el kell menni jelentkezni Baden-Badenba, ott volt a francia parancsnokság, de németül is tudtak. Mondtam nekik, hogy haza akarunk menni. Azt mondták, hogy papírt azt nem adhatnak, de ha haza akarunk menni, üljünk föl a vonatra és menjünk, majd valahogyan hazaérünk. (Molnár Lajos, Kettenheim, kb. 1946 tavasza)

A helyiek jártak be Lübeckbe és mondták, hogy látnak olyan nagy zászlókat a háznál, piros, fehér, zöld, meg piros, fehér, kék, meg hasonlókat, hazatelepítési bizottságok voltak ezek. Aztán én is elmentem velük. Először a magyar konzulátusnál próbálkoztam, de mikor mondtam, hogy ki vagyok, mi vagyok, elzavartak. Azt mondta rám, olyan hülye manusz lehetett, hogy cselák az nem az esetünk, slussz. Aztán újra viszszamentem és magyaráztam nekik. Hogy nagyon jól tudja, őket ne tanítsam, ez már Csehország - mert nem hívták Csehszlovákiának, hanem Csehországnak -, és hogy így a csehek, meg úgy a csehek. Aztán megkerestem azt, ahol csehszlovák zászló volt, ott meg vesztemre két szlovák partizán volt, orosz géppisztollyal. Ijedtemben németül köszöntem, rám ordítottak és akkora pofon repült, alig tudtam megmaradni. Összetettem kezem, és mondtam neki magyarul, akkor még jobban, akkor belém is rugdalt, elzavart. Aztán egy cseh civil segített rajtam, aki beszélt valamit magyarul is, az szerzett nekem dokumentumokat, azokkal mentem Prágába. (Nagy Béla)

Néhányan olyan civil táborokról is beszéltek, ahol csehszlovákiai illetőségű személyeket (is) gyűjtöttek. Ezekben az esetekben sem mindig nyilvánvaló, hogy az embereket csak a nemzetiségi kulcs szerint szedték össze, vagy a születési helyük szerint. Bandri Nándor személyében a tábor egy olyan embert vett fel, aki a hitleri rendszer alatt faji üldöztetés áldozata volt.

Haffkrugba mikor elérkeztünk - ügyi ottan csehszlovák láger volt, de nem csak csehszlovákok: románok, ukránok, oroszok, lengyelek, zsidók, sokan voltunk ottan,