Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

70

sehova, ki kell vagonérozni. Valami kétszer vagy háromszor is lefújták a menetet. (Gottlieb Ervin, kb. 1945 ősze)

Mentünk a Boden-tóhoz, ott kaptunk egy parancsot, hogy nem mehetünk tovább, merthogy az oroszokkal nem tudtak megegyezni, és hogy az oroszok ezeket a szerelvényeket nem irányították Magyarországra, hanem Oroszországba. Visszavittek minket, de már nem kerültünk az eredeti helyünkre, hanem Kaiserslautern mellé, de ott már nem voltak olyan jó népek, mint azelőtt. (Molnár Lajos, 1946 tavasza)

Civilek voltunk, úgyhogy nyugodtan hazajöhettünk volna, mert voltak, akik hazajöttek. Nekünk aztán annyi szerencsénk volt, hogy találkoztunk egy zsidó legénnyel, aki már volt itthon és visszajött Németországba. Az mondta, hogy akik jöttek haza, lekapcsolták a vonatjukat és vitték őket Oroszországba. így aztán, mondom, mire menjek én haza? Legényember vagyok, nem húz haza semmi. (Gyurícsek László, kb. 1945 ősze)

Bár sok transzportnak problémamentesen sikerült átjutnia a szovjet zónán, néhány esetben ez nem ment incidensek nélkül:

Az a német női fiakos ruhánk volt, meg a sapka, marha jól festhettünk. Agyon akart lőni minket az egyik orosz, nos odament a tiszt, és elnyomta a puskáját. (Benyó Ernő, Pozsony, 1945. június vége)

Egyszer csak tíz teherautó jött értünk, úgyhogy beszálltunk, még ennivalót is adtak az útra. Eljöttünk Drezdába, aztán az országhatárra, már ott csehszlovák zászlókat is láttunk. Volt ott valami folyó, azon valami egyszerű híd vagy viadukt, ott megállítottak bennünket az oroszok, és hogy szálljunk ki. A cseh kapitányunk a hadnaggyal olyan erős motorbiciklin mentek legelöl, ők vezették a konvojunkat. Az oroszokkal egyezkedett, egyszer csak valamit parancsolt a sofőröknek, hogy gyújtsák be az autókat és mozduljanak meg utánuk. Azt a parancsot kaptuk, hogy amikor megmozdul a kocsi, feküdjünk le, nehogy eltaláljanak bennünket. Ahogyan az egész kolonna megmozdult a híd irányába, gyorsan kijöttek a többi oroszok is, akik bent voltak, olyan hatan, volt náluk géppuska, és amikor már a híd közepén voltunk, elkezdtek lőni. De semmi bajunk se történt, átmentünk Csehszlovákiába. Ha a parancsnokunk nem lett volna olyan bátor, akkor ott maradunk és az oroszok elvisznek bennünket. (Petro Ľudovít, 1946 októbere)

Mikor jöttem át a Duna-hídon, az orosz oroszul mondja, hogy állj, mi vagy, hogyan vagy? Magyarázom neki, hogy itt a dokument. Féltem attól, hogy agyonlő, mert hát jóformán részegek voltak ezek. (Restár János, 1946. január eleje, Komárom)

Kolínban kiszállítottak az oroszok és elvittek minket. Volt ottan egy kiselejtezett személyvagon, és ott átvizsgáltak. Csaszi, csaszi, furt az órákat keresgélték. Egyszer csak eltűnt a két orosz, ott hagyott bennünket abban a személykocsiban. Elmentünk az állomásra, ott meg azt mondták a cseh katonák, hogy az oroszoknak ilyet nem lehet csinálni itt minálunk, Csehországban, itt garázdálkodásnak helye nincs. (Vadkerti József, 1945 júniusa)

A hadifoglyokon kívül a civil menekültek, a koncentrációs táborokból felszabadult rabok is haza akartak jutni. Megtörtént olyan is, hogy a volt hadifoglyok kimondottan civileknek szánt transzportokkal kerültek haza.

Jött egy cseh kapitány, aki a cseheket meg a szlovákokat hazahozta. Mink akkor már tudtuk, hogy ez a terület újból Csehszlovákia lett. Be is jelentkeztünk, de minket azért nem hozott haza, mert magyarok voltunk, hiába tartoztunk ide. Aztán zsidó nőkkel jöttünk egészen Pozsonyig, a rendezőállomásig. Többnyire magyarul