Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

Aztán a folyó mentén masíroztunk, míg az első pontonhidat megláttam 65 Niersteinnél, Oppenheimnél, ami a szomszéd falu - így jutottam el Dexheimbe. (Wiegel-Halász Imre)

Kilógtunk a lágerből: az egyik őrszoba olyan száz-százötven méterre lehetett egymástól, hát megreszkíroztuk. A drótba nem volt villany húzva, csak tövises drót volt, éjjel kibújtunk a nagy esőben. Egy hentesnél voltunk tíz napig, de aztán bedőltünk annak a propagandának, hogy a Csehszlovákiába tartozók mennek haza. De aztán tényleg azokat válogatták ki, mikorén eljöhettem. (Tóth Mihály, nagy francia láger, 1945 nyara)

A jövendő sógorommal, Bachorec Józsival voltam együtt kint Dániában, és elhatároztuk, hogy megszökünk, hatan, haverok. Sikerült Hamburgig lejönni, ott elfogtak bennünket a határon, és onnan aztán elvittek bennünket Schleswig-Holsteinbe, betettek bennünket egy özvegyasszonyhoz. Hatan szöktünk meg és még hat másikot kaptunk, akiket valahol összeszedtek. A gyerekek segítettek aratni. Az asszonykával nagyon jóba lettem, adott nekünk három zsák búzát, és azt mind elosztottuk.

Azzal jártunk be a városba, Tönningbe, ott cseréltünk búzát kenyérért. (Jirka Ferenc, 1945 májusától)

Egy jugoszláviai magyar gyerekkel megbeszéltük, hogy megszökünk a magyar csendőröktől. Reggel felpakoltunk, és el is indultunk. A csendőrök valahogyan megtudták, hogy eljöttünk és lóháton megelőztek bennünket. A város végén leállítottak bennünket, mert mink kocsival jöttünk, volt mindenféle szajrénk már akkor.

Mondták, hogy menjünk vissza. Dehogy megyünk mi vissza! Az lett a vége, hogy leszálltunk, bementünk az erdőbe, nos össze akart gyúratni bennünket csendőr lóval. De a ló az okosabb volt, nem gyúrt össze bennünket: annak több esze volt, mint ezeknek a marha buta csendőrnek, meg a rendőrnek. (László Jenő, Diekholzen környéke, 1945 késő tavasza)

Akár szabadlábon volt a nyugatos, akár szöknie kellett, a hazafelé vezető út is sok megpróbáltatást jelentett. A legtöbb egyéni vállalkozás célja München, Passau,

Pocking vagy Ausztria elérése volt, mert ezeken a helyeken fel lehetett kapaszkodni egy hazatérő transzportra, vagy kórházvonatra.107 Azokkal szemben, akik hivatalos transzportokkal jöttek haza, a nem szervezett csoportok és egyének olyan közlekedési lehetőségeket használtak ki, amilyeneket éppen találtak. Az, hogy az adatközlőimnek a hosszú útra nem volt pénzük, még a kisebb problémák közé tartozott: főleg a háború utáni első hónapokban nem is lehetett nagyon ellenőrizni a túlzsúfolt vonatok utasait, így sokan feketén utaztak. A nyugatosokat hosszú napok, hetek, néhány esetben hónapok várták a hazafelé vezető úton, és ez idő alatt az ellátást, az éjjeli szállást is meg kellett valahogyan oldaniuk. Nagy problémát jelentettek a háborúban megkárosult közlekedési vonalak és eszközök, gondoljunk akár a sérült vasútvonalakra, utakra, hidakra vagy magukra a közlekedési eszközökre is. Ha nem volt más lehetőség, az út egy részét gyalog kellett megtenni, de az adatközlőim leggyakrabban vonattal utaztak, nemegyszer annak a tetején. A háború nem csak a közlekedést sújtotta, hanem mindent: az Európa nagy részét sújtó destrukciótól még a német barokk prózaíró, Grimmelshausen is elszörnyedt volna, aki a harmincéves háború borzalmait írta le műveiben. A hazaérkező nyugatosok már lassan megszokták ezeket a látványokat, de a nagy pusztítás még mindig meglepetést okozhatott:

107 Tárcái 1992, 105.