Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
52 kaiak csak úgy nézték és a kerítésnél csak röhögtek rajtuk, hogy mit csinálnak. (Molnár Lajos, Bingen, 1945. április végétől) A magyarok a német foglyok nagy tömegében gyakran megkülönböztethetetlenek voltak, elsősorban azok, akik német egyenruhát viseltek, így az őrök németek ellen forduló gyűlöletére is ráfázhattak: Párizstól lefele olyan száznyolcvan kilométerre szálltunk ki a vagonokból. Ottan bizony nem kényelmesen bántak velünk, a francia katonák ütöttek-vágtak, mint a fenét. Az volt az egy isteni szerencsém, hogy nem szélső voltam. Mellettem volt egy orosz, az is fogságban volt, be voltak öltözve német katonáknak; emlékszem, a háború alatt azok úgy röhögtek, amikor lőttek a röpülőkre, hogy rettenetes. Volt a francia katonának egy hosszú botja, fogta, nos azzal ütötte, allemand, allemand, allemand...! Hát allemand, közben meg ungarikok voltunk. De hát ottan pofa be, nem lehetett szólni. Aztán volt ám a franciák között is olyan, hogy nekiment annak, aki ütött bennünket, elmarkolta és elrúgta ötét. Mondta neki németül, meg franciául: Most már könnyű ütni-vemi valakit, mikor már el van fogva, a végtelenségig is verheted. Úgyhogy annak aztán kuss volt. (Nagy Vince, Cháteauroux környéke, 1945 májusa) A német-magyar viszony a fogságban sem volt problémamentes. Nemcsak a szovjet hadifogságban, hanem a nyugatiban is előfordult az a jelenség, hogy többségben lévő németek a magyarok hátrányára egymásnak segítettek. Ugyanez persze, fordított esetben is megtörtént, ami konfliktusokat idézett elő. Persze, voltak pozitív esetek is: Kiéiben elég jó dolgunk volt. Angol fogság volt, de ott voltak németek is, akiknek beosztásuk volt, de amúgy minden angol felügyelet alatt volt. Több ezer fogoly volt ott, és németek voltak a szakácsok. Amikor megtudták, hogy mi magyarok vagyunk, amiből volt dupla étel vagy valami, legelsők voltunk, merthogy ők azt nem felejtik el, amikor Budapesten voltak és hogy azt visszaadják a magyaroknak. (Csermák László, 1945 májusától) Az adatközlőim a németeken és magyarokon kívül más nemezetek hadifogolyképviselőivel is találkoztak. Egyesek a németek szövetségesei voltak: az olaszok, horvátok, illetve azok a szovjet állampolgárok, akik a háború alatt a németek oldalán harcoltak. Voltak viszont olyanok, akik Nyugatra nem önkéntesen kerültek, legyenek azok a németek volt hadifoglyai, a koncentrációs táborok rabjai vagy kényszermunkások is - a visszaemlékezőim lengyeleket, zsidókat, oroszokat, franciákat, de cseheket és szlovákokat is említettek. Mindig nagyobb táborba mentünk, utoljára Heeslingenbe kerültünk, akkora táborba, mint Bős területe. Ott voltak olaszok is, az erdőben szedték a csigaligát. Csak egy edényük volt, abban főzték meg. Ott ült az olasz a tűz mellett, mászott ki a csiga, bottal visszapiszkálta: kifőzték és megették a csigaligát. De mink nem ettünk. (Brezovszky Árpád, 1945/46 telétől) Wiegeléknél is volt egy huszonkét éves ukrajnai lány, három évig ott dolgozott náluk, és később aztán keresték őtet. Akik még éltek, azok kapnak a német államtól pár márka nyugdíjat a munkájuk után. De nem jelentkezett, és akkortájban Oroszországgal nem volt ilyen privát összeköttetés. Szerettem volna neki nyugdíjat küldeni, kapott volna havonta harminc-negyven márkát. (Wiegel-Halász Imre, Dexheim) Az amerikai hozott nekünk konzerveket, jegyet kaptunk, mindent. Még egy olyat is elintézett - ugye kéz kezet mos, magyar a magyarral -, azt mondta, hogy majd
