Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Zsidó Lajos
312 dobos géppisztolyt már tartotta felénk. Na mondom: „Fogságban vagyunk!" „Igazán?" - kérdi a haver. „Hát nézd, jön utánam!” Április 15-e, vasárnapi nap volt. Onnét elvittek bennünket egy tanyára, ott egy elég nagy pajta volt, és abban voltunk mindannyian. Mi fiatalok felmentük a gerendákra és ott ültünk. És hát pisáltunk - a németek meg lent voltak, idősebb emberek, és németül kiabáltak ránk. Másnap elvittek bennünket Michelnbe. Ott egy óvodaudvarban voltunk becsukva. Az ajtónál álltam - nem csak én, hanem többen is -, odajött egy amerikai katona, és elkezdett bennünket kidobálni a kapun keresztül, valami hetünket, nyolcunkat. Vitt bennünket egy épület felé. Takarították össze a sok piszkot. Volt ott egy patak, annak a szélére hordták le azt a piszkot, papírt, meg mindent, ott égették el. Adtak a kezembe egy nagy dorongot, hogy emelgessem, hogy jobban égjen. No de egy kiéhezett embernek maga a dorong is nehéz, nem még ott piszkálódni is vele. Egy amerikai katona látta, hogy a gyengeségtől nem tudom csinálni. Odajött, megfogta a dorongot, belenyomta, és feldobálta. Nem csinálta sokáig, mert egy kézigránát felrobbant, én seggre estem, ő meg szilánkot kapott a lábába. Azonnal ott voltak a katonák, felkapták őt, és már vitték is. Aztán jött egy néger katona és mondta, hogy menjek el onnét, és hogy mossam meg az autóját, aztán meg is mostam. Még nem akartak bennünket bevinni, mert a többiek még hordták ki a piszkot. De nem kaptunk ennivalót. Felültem egy orgonabokorra, és két német ment el mellettem. Hallottam, hogy beszélnek, de nem láttam őket! Olyan éhes voltam, hogy nem láttam. Aztán visszajött a látásom. De aztán szerencsém is volt: mindenki kapott két pokrócot, és egy német, már nem is volt olyan nagyon fiatal, magához hívott. Odamentem és azt mondta - akkor már jobban értettem németül -, hogy a két pokrócot le fogjuk teríteni és a másik kettővel meg takaródzani fogunk és egymásnak bújtunk. Másnap későn keltünk. Egyszer csak jött egy asszony, és ezt az embert névről kereste. Hozott alsóneműt is, meg ennivalót is. A német megosztotta velem, amit kapott, tiszta ruhát és az ennivalót is. Nem tudom, miért voltam neki szimpatikus, de három vagy négy éjszakán így aludtunk. Michelnben négy-öt nap voltunk, aztán elvittek Hamburgba. Ott voltunk a kirakodónál, pléhpajtákban feküdtünk. De ott már tudtunk magunknak szerezni élelmet a vagonokból. A hajókirakodóban vagonok voltak, és azok ki voltak nyitva. Voltak közöttünk ügyesebbek, akik felugrottak a vagonra, találtunk csokoládét is. Az amerikai katonák ott voltak a kapunál, de ők nem is beszéltek velünk - hát nem is tudtak magyarul -, és nem törődtek velünk, csak arra figyeltek, el ne menjünk. Lehet, hogy látták is, hogy felmásztunk a vagonokra, de nem törődtek vele. Hamburgban is csak olyan öt-hat napot voltunk. Ott nem csináltunk semmit, csak azzal törődtünk, hogy mit fogunk enni. A városban nem voltunk, csak a kikötőben. Pajtákban aludtunk. Aztán Hamburgból elvittek bennünket Bad Kreuznachba. Bad Kreuznach Ott el volt kerítve egy nagy terület, mint mondjuk Diószegtől Szeredig, ugyanúgy betonút volt a közepén. Az útnál voltak a kerítések, a láger fel volt osztva több részre. Ott állítólag száznyolcvanezer ember volt. Mi, magyarok a legszélső részben voltunk, katonák, tisztek, meg mi, leventék. Tornyok voltak kiépítve, mi csak kakasülőknek neveztük, ahol magasból nézték a foglyokat. Három dróttal volt bekerítve a tábor: egy volt a legszélén, egy csavart drót a közepén és aztán még egy. Mikor odaértünk - ez
