Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
egyik barátja fogja hazavinni, illetve eljuttatni. Gondolom nagy lesz a meglepetés, akárcsak mikor Timihez beállítottam egy szép este. Remélhetőleg ez sincs már messze. Addig se aggódjanak értem, de ne szóljanak senkinek felbukkanásomról, jobb lesz majd, ha csendben hazahúzódom, mert így remélhetőleg elkerülhetem a sok zaklatást. Kezeiket nagyon sokszor csókolja szerető fiuk. Úgy esett, hogy még Mikulás előtt hazaértem Érsekújvárba, az immár Nové Zámky-i állomásra - a határon át kellett szöknöm. Leszállva a vonatról úgy éreztem, hogy valahol kint, jó messze az egykori teherpályaudvaron álltunk meg. A tömeg után menve itt is, mint egykoron a Déli pályaudvaron, az állomás épületének csak lecsonkított romjait találtam. Végre rábukkantam a Sugár utcára, mely romosán is irányt mutatott a hazafelé vezető útra. Ez az utca, távolabb az állomástól már eléggé épen, régi formájában tárulkozott elém. Sorra vettem a régi ismerős családok házait utam során, előbb a Szigeti család, a másik oldalon Tordon Ákos szülei háza, majd Vojacsekék, szemben a Szilágyiék otthona, mind a kettő édesapám egykori munkatársa, odébb Mutnéfalviék impozáns sarki épülete. Örömmel állapítottam meg, hogy az útba eső Szent Antal-kápolna sértetlen. Messziről látszott a kis Máriakápolna épen magasodó apró tornyocskája. Szívem egyre hevesebben dobogott, mert mögötte már látszódnia kellene a mi családi házunk gúla alakú tetőzetének, de közelebb érve sem látszott ebből semmi, csak romos téglarakások, a ház egykori ajtajának betoncsíkja a járda mentén. Hát íme, a házunk, gyermekkorom óvó védőhajléka, családom boldog otthona, romokban. A tőszomszédságban álló kis kápolna teljesen sértetlen. A légiakna csak a mi házunkat seperte el a föld színéről. Hadicélpont csak a közelben lévő gázgyár lehetett, amit szintén telibe találtak, de hát a sorozatot valahol el kellett kezdeni. A kápolnába betérve hálát adtam a Szűzanyának hazatérésemért és édesanyám életének a megóvásáért, hiszen a ház alatt a pincében élte túl a pusztulást. Innen indultam annak idején az állomásra... A kápolna homályában és csendjében bejártam a megtett utat, és a meditáció alázatos hálaadással fejeződött be, a megpróbáltatások ellenére is. Nehéz szívvel folytattam az utamat az új otthonunk felé, amely nagyszüleim hagyatékából maradt édesanyámra. Ez a ház a Barátok temploma szomszédságában, illetve utcájában volt, a kispiac közelében. A Sugár utca vége felé, a kispiac felől éppen akkor fordult ki az útra édesapám. Az állomásra indult, nap mint nap ez volt a programja, újra és újra, amióta a vöröskereszttől értesítést kaptak, hogy élek és várható a hazatérésem. Átmentem a túloldalra és mint aki véletlenül boltik bele a szembejövőbe, édesapám nehezen eszmélve az örömteli valóságra, meghatódva borultunk egymás nyakába. A síró hangokból csak foszlányokra tellett. Megjöttél, édes fiam? És a válasz, megjöttem, édesapám. Közös utunk sietősen hazafelé vezetett, hiszen édesanyámat se várakoztathattuk tovább, ezek az édes-bús pillanatok az ő kétségeit is kell, hogy végleg eloszlassák. Nehéz szavakba önteni utólag a találkozás mámoros örömét. Boldogságunkat a házunkkal szomszédos Barátok templomában zártuk le egy közös hálaadó imádsággal. 301
