Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
egy pontonhídhoz. A megszokott magas hidak miatt félelmetes volt a ringatózó tákolmány és a víz közelsége, csattogása a ladikok oldalán, amikor azok a nehéz járművek mentek át rajta, mozgott ott minden, a víz felcsapott rám. Csaknem este lett, mire beértem az Üllői úti laktanyába, ahol a friss igazolványom alapján egy közeli és eléggé tágas, nagy helyiségbe irányítottak. A szétszórt szalmán leheveredve hamar elszenderedtem a napi sok gyaloglástól és megpróbáltatásoktól fáradtan. Az üvegtelen ablakok, a kitárt ajtók nem őrizhették meg még azt a kevés meleget sem, ami testünkből áradt. Eléggé szűk, nyomorult kis szállás volt, de mégis fedél volt a fejem felett, énnekem már az volt a lényeg akkor. Fogolytábori tapasztalatok alapján összegömbölyödve a köpeny alá behúztam a lábamat, nyakamat. A zsákomat a fejem alá tettem, mert mondták, hogy ott azért vigyázzak, rögzítsem magamhoz, ne csak a fejem alatt legyen, mert kihúzzák az ember alól. Ott éltem majdnem egy hónapig ebben a laktanyában. Aztán már alakult egy kis társaság, akik összetartottunk. Mint leszerelt hadifogoly a lakótársaktól kapott útbaigazítás alapján a villamosra ingyenes utazási igazolványt sikerült még az épületben levő fogolyellátó irodában szerezni. Másnap napközben kihasználva ezt a lehetőséget bebarangoltam Pest általam ismert részeit, hátha ismerősre akadok. Jártam a régi egyetemen, környékén, a Szerb utcában, ahol egy évet már lehúztam. Az épületbe bemenni nem mertem, részben topis, hadifogoly-kinézetem miatt, másrészt még nem voltam felkészülve további sorsom alakítására. Ismerős sehol, évfolyamtársaim éppúgy eltűntek a színről, akárcsak jómagam. Napközi elfoglaltságom egyelőre eme kutatások mellett leginkább élelmezési ellátásomra korlátozódott, dél felé a Keleti, utána a Nyugati pályaudvar következik. Az egyik helyen meleg ételt, rendszerint levest kenyérrel, a másik helyen teát zsíros kenyérrel vételezhetnek a magamfajta csellengő egykori hadifoglyok. Ott kosztoztam, a csajkám az oldalamon lógott, és ténferegtem. A vöröskereszt egyik-másik vasárnapon összegyűjtött négy-öt embert közülünk, és átadott egy jótékonykodó polgárnak, aki meghívott és elvitt magukhoz egy ebédre. Kissé kínos és megalázó volt igénybe venni ezeket a meghívásokat, mert rendszerint az asztalnál ülők közül egyik sem ismerte a másikat, így a beszélgetés feszélyezett volt, a téma az emlékek bő tárából sokfelé folyt szét, végül unalmassá, egysíkúvá vált. De a vendéglátók szívélyességéhez kétség nem fért. Maradandó emlék marad az Üllői úton az a lakás, és ismeretlenül az a család, amelyik egyik vasárnapunkat bearanyozta szerény, de ünnepi ebédével. Az első nap hevenyészett szállásfoglalása után a további éjszakák már rendezettebbek voltak a laktanyában. Sikerült egy melegebb szobában emeletes ágyakon tölteni jó pár éjszakát. Az események ugyanis még zajlottak, továbbra is katonai minőségemben. A kaposvári elbocsájtó igazolvány előírása szerint november 16-án jelentkeztem a budapesti első honvédkerületi parancsnokságnál, ahol újabb igazolvánnyal elismerték, hogy a fenti parancsnokságnál katonai szolgálatra jelentkezett és nevezettet 9030 szám alatt nyilvántartásba vettem. Ennek a nyilvántartásba vételnek volt a további folytatása, hogy meg kellett jelennem az első kerületi parancsnokság 2-es számú igazoló bizottságánál. A kiadott kérdőív tizenkét pontja nagyjából katonai pályafutásomat kívánta ismertetni, illetve megismerni. Csak a hetedik pont kérdéseire adott választ vázolom most, azt hiszem ez volt a lényege az egész eljárásnak, kutakodásnak: Sem a hátországban, sem a hadműveleti területen vérengzésben részt nem vettem, illetve ilyen parancsot nem kaptam, és nem is adtam, politikai vagy faji okokból feljelentéssel nem éltem senki ellen. 299
