Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
mas volt, hogy a benső területét cage-ekre, rekeszekre osztották, a tömegek szisztematikus szétválasztása céljából. Egy-egy ilyen rekeszben mintegy ezer ember kényszerült otthont találni. Mi általában szerencsére együtt maradtunk, azonos ketrecbe tereltek mindig. Betereltek minket, mint a barmokat az ólba, ránk zárták az ajtót, és kész volt, semmi további nem volt, legföljebb jöttek, hogy névsort vagy valamit összeírnak. Az újabb és újabb helyek elfoglalásakor kezdődtek a már említett ismerősök utáni kutatások, mindig hasonló módszerrel. Erre a kutatásra bőven nyílott alkalom, mert szakadatlanul és tömegesen érkeztek a foglyok. Amerre a szem ellátott, s dombos, parlagon hagyott terület lévén ez messzire nyúlt, ember ember hátán álldogált, ült, vagy tipródva bolyongott. A nagy többség német volt, mi, magyarok csak töredékét képeztük a nagy embertömegnek. Voltak ottan más nemzetiségűek is, de kisebb számban, magyarok meg németek voltak zömében. A németektől el voltunk különítve, de amúgy is, szeparálódtak ők is, meg mi is, nem nagyon kerestük az egymás társaságát - ha voltak is ott kapcsolatok, én nem emlékszem rájuk. Nyilván nagyobb ellenőrzést akartak végrehajtani a németek között, mint közöttünk. Gondolom, hogy mi nem voltunk annyira kényelmetlenek az amerikaiak számára, kevésbé voltunk érdekeltek, mint a másik fél, mert ott többet lehetett közöttük kutatni a megbújt személyeket. De a német is inkább csak egy tömeg volt, azok se voltak mind SS-ek. Sőt, már az öregeket is bevonultatták, azok aztán a fogságban tényleg roncsok voltak már, lehetett látni, hogy vonulnak a szerencsétlen öreg emberek. A fogolytáborban az említettek közül bármelyikben a bezártság érzésén túl annak a tudata is ijesztően hatott, hogy a fogoly mint ember egy tömeg részecskéje csupán, és ha az egészet büntetik, a kollektív büntetés elve alapján, az egyénnel sem tesznek kivételt, még ha teljesen vétlen is. Pedig itt valamennyien vétlenek voltunk, csak a sors szeszélye alapján rossz időben születtünk, éppen rossz helyen tartózkodtunk, ezért most ezt kellett elszenvednünk. Németországban fogolysorsunkban akárhány tábort is látogattunk meg egymás után, fedél sehol sem volt. így elkerülhetetlen volt, hogy a magunk oltalmára és védelmére ne teremtsünk egy kis zugot, legalább a földbe vájt gödrökben. Ezekben előbb vagy utóbb megjelentek a szanaszét szaladgáló bogarak, mi koporsóbogaraknak neveztük el, áttételes értelmezéssel. Ezek nem bántottak, nem csíptek, csak kellemetlen volt, ha éjszaka az arcunkon szaladgáltak, vagy ruhánk bugyraiban csiklandoztak. Ezeket láttuk és el is hessegethettük őket. Ezekkel kapcsolatban írtam egy verset is: Nyitott sír mélyén Nyitott sír fenekén fekszünk, csak néha száll sóhajunk talán azért, hogy még élünk, s meg nem halunk? Tíz körmünkkel kapartuk sírgödrünket, hogy a mélység enyhítse szüntelen gyötrelmünket - meg a sír sötétsége. Menekülünk a föld színéről, az emberi gazság önzéséből az őrjítő nap - és villanyfényből - a halált várva... Nem félelemből. Kialudt már rég belőlünk éltünk pislákoló reménye, bódult nyugalmunkat alig zavarja a koporsóbogarak nyüzsgése. Aléltan rázzuk rongyaink ráncaiból a pusztulás szürke hírnökét, mely dús pecsenyét sejtve vánszorog, hogy fenntartsa saját kis életét. Heidesheim, 1945. május 10. 285
