Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

276 Egy alkalommal Karlovy Vary, Karlsbad neve tűnt fel egy útkereszteződésnél. Azt

hiszem, ennek a városnak a közelében áthaladtunkban akadt egy felszámolás, vagy inkább kifosztás alatt levő dohánygyár. Kissé szabadjára engedték a pihenő társaságot, ezt az időt kihasználva magam is jól megpakoltam oldaltarisznyámat préselt dohánnyal. Ez a kis csomag a későbbiekben jó csereeszközként szolgálta a szükségleteimet, a fogságba esésünk előtt és az alatt is. Az utóbbi időben már a németeknél is kritikus volt az élelmezés, néha csak kását kaptunk, vagy valami krumpli- vagy répafőzeléket, szóval nem volt olyan nagyon vegyes. De azért még megvoltak a raktárkészleteink, mert a Ludovika osztagának a készlete az velünk jött a kocsikkal együtt. Aztán volt az embereknek beszerzési útjuk a mi élelmiszerraktárunkhoz - hogy onnan lopták-e, vagy ők is úgy cserélték, nem tudom, de hoztak sonkákat, meg egyebeket. Megkívántuk, és akkor jó volt a dohány, mert ezzel mindig tudtam csereberélni.

A sok kiképzés és egy horrorisztikusnak mondható légitámadás, hosszú és fáradalmas utazás, menetelés után egy faluban vagy városkában kötöttünk ki, Schönthalban. Elrendezve a magunkkal hozott, illetve kísért szállítmányt - élelmet, ruhaneműt, kézifegyvereket - a szabadban, az iskola udvarán helyeztük el, mi az osztálytermekbe húzódtunk be. Az éjszakát a padok tetején vagy a földön fekve húztuk ki, reménykedve másnapi megváltásunkban, a háborútól való megszabadulásunkban. A parancsnokainknak az volt a céljuk, hogy ne orosz fogságba kerüljünk, ha már fogságba kell kerülni, hanem lehetőleg amerikaiba. Ez már kicsit ösztönzött is bennünket, hogy akkor tartsunk még ki, ne hagyjuk el magunkat, mert már itt van a szabadulás ideje, a lehetőség, hogy megmentenek bennünket az amerikaiak. Ez végül is sikerült, de nem volt az a legszerencsésebb dolog, mert azért éppen úgy pórul jártunk a fogságba esésünkkel. Minden reggel körülnéztünk, hogy vonulhatunk-e tovább, vagy se, aztán már jelezték a németek, hogy az amerikaiak már előőrseikkel bejárták az utakat, tehát várható a támadásuk.

Hadifogság és a németországi fogolytáborok

Nagy csendre ébredtünk 1945. április 25-én. Óvatoskodva kezdtünk napi teendőinkhez. Konkrét sejtésünk bizonyossá vált, az amerikaiak már a közelünkben járnak. Várható a kimondatlanul is áhított elfogatásunk, hiszen ezért vonultunk északról délre, erdőkön, hegyeken át, előbb vonattal, később a társzekerek mellett gyalogosan. A szomszédságban a faluban egy német női osztag sürgősen szedelődzködött; egészségügyi vagy segélyszolgálatosok voltak-e, nem tudom, de távoztak a környékről. Nagyon korán elmentek, ők valószínűleg megkapták a hírt, hogy nem maradhatnak ott. Minket nem értesítettek, úgyhogy minket aztán elfogtak az amerikaiak. Az ápolónői osztag hátrahagyott holmijaiból szabadon válogathattunk. Nekem sebtében egy összehajtogatott piros gumilepedőt sikerült megmentenem és oldaltarisznyámba gyömöszölnöm. Nem tudom, hogy miért, de eltettem, talán hogy valamit tegyek magamhoz. Később a vizes földön jó szolgálatot tett a táborokban.

Lestük a környéket, merről, honnét fog érkezni a felmentő sereg. Borús, szürke idő volt egész nap. Már tudtuk, hogy jönnek, és láttuk az erdő melletti utat is, amire belátásunk volt, azon keresztül kellett, hogy jöjjenek. A felderítő repülőgépek után úgy déltájban az erdő széli úton a távolban megjelent néhány tank. Jöttek, jöttek, de az erdőből leadott egy-két lövés után sebesen visszafordultak, eltűntek a kanyar után. Állítólag volt néhány bujkáló SS-katona az erdőben. Újabb tereppásztázások