Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

talán egy kis itóka is. Ilyenkor, ha nem is csomagban, hanem a terített asztalnál, kijár minden bizonnyal a koccintanivaló snapsz, vagy rum. A rumos szobákra gondolva némileg lelohadt ábrándozó lelkesedésünk: hisz ez lehetetlen, ebek harmincadjára törtek-zúztak odabent mindent, mi csak szükségből mentettünk ki a magunk számára ajtót, függönyt, másra nem is igen volt szükségünk, vagy talán nem néztünk alaposabban körül?

Egyik látogatásunk alkalmával felfigyeltem a sok földön heverő, szétszórt könyvre. Kíváncsiságból beletekintettem egyikbe-másikba, díszes kötésben a régi írók könyvei voltak. Egyszer sak Széchenyi műve tűnt fel arany betűkkel a fedőlapon. Felvettem, egyből kiderült, hogy Széchenyi István Hitel című könyve akadt a kezembe. Kis turkálás után ugyanez szerzőtől a Stádium című könyve tűnt föl, ami szintén tulajdonváltást szenvedett, miután mindkettő a köpenyem zsebébe vándorolt. A két könyv elején pár soros ajánlás volt Batthyány grófnak, Széchenyi István dedikálásával, aláírásával. Ha megőrizhettem volna őket, nemcsak becses, hanem értékes emlék lett volna - egészen Drezdáig velem voltak. Lelkiismeret-furdalásom az eltulajdonítással kapcsolatban nem volt, hiszen a ki-bejárkálók csak tapostak ezeken a kincseken, és később is hogy mi lett a sorsuk, nincs kétségem: a hidegben igen jó fűtőeszközül szolgálhattak az idegen megszálló erőknek a kandallók felmelegítésében. Mentettem volna én még többet is, de erre sem helyem nem volt a pogygyászomban, nem beszélve a lőszeres rekeszek melletti túlsúlyokról, cipekedés vagy menekülés közben. Gondolataimban felbukkant a menekülés kényszere is, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy itt már a hősködés se segít, az ország nagyobbik része feldúlva, csapataink a szövetségeseink mintájára inkább visszavonulnak, így elkerülendő a súlyosabb vereséget, illetve veszteségeket.

Állásunk előtt az úttest mellett egyik alkalommal egy idevalósi ember baktatott hátizsákosán és kezében egy nagy kosárral. Figyelmeztetésül megállítottuk, hogy „Hé, atyafi, nem a legjobb úton jár! Könnyen kilyukaszthatják a hátán a batyut." Az emberke szót fogadott, elkísértem a belső útig, és megmutattam, hogy biztonságosan merre menjen vissza a faluba. Hálából elővette kosarából az egyik bütyköst, és kínálta, „Csak bátran húzza meg!" Én elég bátor voltam, jót húztam belőle. Kellemes ünnepeket kívántam neki és családjának, egy kicsit otthon éreztem magam, megérintett a vágy az otthon melege iránt. A búcsúzás után igencsak bátran, eleven léptekkel tértem vissza bunkerunkba, a fejem is nehezebb volt a kelleténél, úgyhogy rögtön ledőltem almomra és mély állomba zuhantam.

Rázogatásra ébredek, mondják, rajtam a sor, indulhatok előre a fülelőszolgálatra. Ez azt jelentette, hogy minden éjszaka ki kellett két embernek menni párban, előremenni legalább kétszáz-háromszáz méterre, hogy meghalljuk mielőbb a zajt, ha esetleg megindulnának, és akkor jelezzük ezt. Még hogyha csak gyalogosan jönnek, annak is van bizonyos csörömpölése. Semmi félsz nem volt bennem, kaptam a puskámat, a használhatatlant, és máris imbolyogva elindultam társammal előre, a megadott célpontokhoz. Némi gyaloglás után egy bombatölcsérbe huppantam, és ott ragadtam. A társamnak mondtam, te menj egy kicsit tovább. Összehúzódzkodva, inkább gömbölyödve, szempilláim ismét leragadtak - hát nem csoda, hogy ilyesmi történt, ha az embernek kóválygott a feje. Társam állítólag csendesen hívogatott, a vaksötétségben, de mert nem szóltam vissza, továbbment, hátha én már előbbre járok - végül is, ő eljutott a négyes pont közelébe és átadta magát feladatának teljesítésébe. Nem hiányoztunk egymásnak, beszélgetni amúgy sem volt szabad, sem ajánlatos.

263