Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

tunk, de arról sem, hogy ezeken az utakon járművekkel sem lehetett közlekedni, tehát csak így, gyalogosan ajánlott. Ez igaz is lehetett, mert a lóvontatású gulyáságyúink is elakadtak valahol a sárban. Csak néhány nap elteltével értek utol bennünket, immár védelmi állásainknál, úgyhogy amikor a terepre elérkeztünk, éhenszomjan maradtunk.

Vonulásunk csaknem estig tartott, Szabadbattyánban tértünk nyugovóra egy kis kultúrházban. Meleget nem éreztünk, egyelőre nem fűtöttek be nekünk. A színpadon helyezkedtem el, Papp Egon és Kollányi Ákos társaságában, szakaszbeli barátaimmal, de a helyszín egyáltalán nem ihletett egyikünket sem színpadi szereplésre. Amúgy bakancsosán, köpenyestől dőltünk végig a deszkákon. A következő napon folytattuk a távgyaloglást, éjfélkor értünk Jánosfutásra. Betlehemi szállásunk nem volt első osztályú, de legalább az istálló melegében könnyíthettünk magunkon, megszabadultunk sáros bakancsainktól, és köpenyeinket is csak pokrócként kellett használnunk a meleg szalmában. A következő napok is így teltek, napközben meneteltünk, mit sem sejtve, hova, milyen céllal. Előbb Nádasladányban, utána Sárszentmihályon szálltunk meg, ugyancsak szétszórtan, különböző gazdák istállóiban. Üdítőleg hatott reggelenként a kút melletti vályúban a mosdás derékig levetkőzve a téliesedő decemberi napokban.

Várpalotáról az első napon erőltetett menetben, ahogy már említettem, eljutottunk Szabadbattyánba. A végső célunk, mint ezt csak utólag derült ki, Polgárdi volt, de valószínűleg az arcvonal közelsége miatt nem tudtunk innét közvetlenül Polgárdiba átmenni. Ez lett volna pedig a legegyszerűbb és legrövidebb útvonal. A fenti indok alapján kényszerültünk a kerülőútra, tehát Szabadbattyánból visszafelé Nádasladányba, ahonnét a végső parancs alapján megközelíthettük Polgárdit. December 5-én végre megérkezett a döntés ezredtartalékba való helyezésünkről. Ez már konkrét előkészítése volt bevethetőségünknek.

Pihenőnapunkon, 7-én, Horváth százados riadóztatta a társaságunkat és az indulást is elrendelte. Az értelmetlennek tűnő pár napi csámborgás után változatlanul gyalogmenetben még az éjszaka megállapodtunk egy erdő szélében. Semmit se láttunk, semmi fényt se közelben és távolban, csak fákat és a közöttük cikázó tiszteseinket. Azt mondták, hogy ez lesz a terephelyünk, egy bizonyos védvonalnak a hosszát megmondták, hogy a három század hol helyezkedjen el. Szétszórtak bennünket azzal az utasítással, hogy ássuk be magunkat, irányt is mutattak, hogy arrafelé. Ássunk magunk elé egy kis védősáncot, hogyha támadnak, akkor azért legyen hova elbújnunk. Táborjárásunkkal hosszasan gyötörtük az átfagyott erdei talajt, húsz-harminc centiméteres kupacot sikerült mindössze fejünk fölé kotorni, arrafelé, amerre mutattak, és ahonnét a támadást várunk. Hajnal felé már csak lehasalva volt ajánlatos várakozni, nehogy mozgó célponttá váljunk. Hétrét görnyedve, néha kúszva jött egy elöljárónk, buzdítva ösztökélték harckészségünket: „Kitartani, hajönnek, nem beszarni, hanem lőni, pontosan a szemük közé!” De mikor jönnek? Semmi jele nem mutatkozott ellenséges mozgásnak. Messziről, távolról el-eldurrant egy-egy lövés - hát ez lenne a háború?

A tisztek felvilágosítottak bennünket, hogy gyerekek, nem szabad kétségbe esni, biztattak bennünket, buzdítottak. Nem úgy, hogy „inkább a halál, minta hadifogság", hanem hogy álljunk ellen, tartsunk ki, egy pillanatra se habozzunk. Józan parancsok voltak ezek, mert tényleg az történhetett volna velünk az orosz hadifogságban, mint azzal a nagyon sok ezer emberrel, akik ott haltak meg kint, vagy lelőtték őket, még ki se kellett, hogy menjenek Oroszországba.

255