Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

254 hadsereg átszervezése erre a vonalra ugyan megtörtént, de az utánpótlási nehézségek miatt ez igen hiányos volt, sokfelé akadt betöltetlen hézag, így alkalmilag próbálkoztak a lyukak betömésével, nehogy ezekben szabad átjárás legyen. Oda vitték ki a három hónapos újoncként végzett, de jól fölkészített, körülbelül százszázhúsz fős évfolyamunkat.

A kényszerítő körülményeket valamiképpen meg kellett indokolni, sőt, lelkesíteni a parancs végrehajtására. A századparancsnokunk, Horváth Tasziló százados, december 1-jén egy rendkívüli eligazításon ismertette velünk a felsőbb utasítást, hadra fogásunk tényét, és a záros határidőn belüli indulást. A váratlanul is rövid terminust az indulásra azzal indokolta, hogy a közelben ezredparancsnokunkat az ellenség egy támadás során bekerítette a balatoni harcokban, de tartják magukat, és nekünk kutya-, azaz hazafias kötelességünk őt kiszabadítani.

A parancskiadás megtörtént, a legszigorúbb készültségbe helyeztek, a kimenő megszűnt, kezdődhet a felkészülés. Elrendelték, hogy öltözzünk meleg ruhákba, és csak a legszükségesebb holmikat csomagoljuk tarisznyánkba, mert úgyis hamar viszszatérünk. Télies felszerelésünk nem volt, így engedélyt kaptunk a melegebb kimenőruhánk viselésére. A maradék holmijainkat zárjuk be a katonaládánkba, majd utánunk hozzák Kőszegre - ekkor tudtuk meg, hogy az Akadémia Pestről már átköltözött, vagy most költözik éppen. A szokásos izgalommal, mondhatnám idegfeszültséggel készültünk a távozásra. Mit vigyünk magunkkal, mire lesz szükségünk? Választék hiányában ez látszólagos gond volt. Menetkészen vártuk az indulást.

December 2-án a hajnali kivonulásunkkor menetszázadunk inkább hasonlított operettkatonákra, mint hadba vonuló marcona katonákra. De megindult a menet, amúgy gyalogosan, búcsút intettünk a Mátyás várnak, katonaéletünk bölcsőjének. Az izgalom nem csillapodott az indulás első óráiban. Máskor az énekszótól hangos, büszke menetszázad most szótlan, lehangolt tömegnek tűnt, főleg az egymástól leleszakadozó egységek, olykor csak egyének miatt. Magam is éreztem ilyesféle ideges nyugtalanságot, mai szóval stresszt. Sajnos, nálam leginkább a gyomrom érezte meg ezt a békétlenséget, aminek a következményei nagyjából ismeretesek mások számára is. így történt nem is egyszer, hogy kénytelen voltam lemaradozni és néhány kilométerkőnél fegyvereimtől, ruháimtól megszabadulva felavatni e néma jelzőoszlopokat. Utána persze a lótás-futás, hogy utolérjem az orrukat lógató, csüggedt társaimat. Hátamon keresztben a puska, oldalamon a tarisznya, két kezemben egy-egy rákász, golyószórós töltényekkel. Lehet, hogy a golyószóró még nehezebb volt a társaimnak, de hát azt a vállhoz lehetett támasztani, sőt, a vállára is felvehette. Mindenkinek akadt valami a kezében, mert belenyomtak valamilyen felszerelési tárgyat, így menet közben nemigen lóbálhattuk a kezünket a tempó gyorsítására.

Egyelőre nem tudtuk, legalábbis mi, a legénység, hogy pontosan hová megyünk. Kérdezősködtünk, merre van a front - a válasz nem volt éppen megnyugtató: a közelben. Ha ezt a tájékoztatást szó szerint értjük, akkor a vörös csapatok már országunk nagy részét uralják. Ki fogja, egyáltalán ki tudja őket megállítani? Talán mi, az alig három hónapos katonák, a kezdő télben, nyári felszerelésünkben? Hőzöngő tiszteseink vezetésével, akik közül néhányan igen hamar eltűntek, leléptek? Jó, hogy már a nevükre nem emlékszem, nem örökíthetem meg korábbi, de most már félbeszakadt harci elszántságukat egy anti-dicsőségtáblán. Az iram elég feszített volt, mert a beharangozott felszabadítási pont állítólag messze volt az előző tájékoztatással ellentétben. Valószínűleg célirányosan, légvonalban a legközelebbi utakon haladtunk, keresztül az úgynevezett Sárréten. De erről mit sem tud-