Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
216 A kivitel Apám volt Balázsfán a falubíró, mitőlünk hordta szét a dobolnivalót a kisbíró. 1944 őszén - akkor már kimaradtam az iskolából - olyan papír jött, hogy a nyilasok parancsot adtak ki, hogy az 1924-esektől az 1930-ig mindenkinek jelentkezni kell Pódafán, összeírásra. Ott erős nyilasszervezet volt. Elmentem én is, megyek be Pódafára, egy nádas házban kellett jelentkezni. Olyan alacsony mórház volt, vályogból, fakapuja volt, kis ajtó. Belépek, ott volt egy egyszerű parasztember, fekete kalappal, fekete csizmaszáros nadrágban, nála kellett jelentkezni, a nyilasok őtet bízták meg. Meg kellett mondanom, mikor születtem, hogyan, miképp és ezt mind fölírta. 1945 februárjáig nem történt semmi. Akkor - a pontos napot nem tudom, olyan február 20-a körül lehetett - a nyilasok kidoboltatták, hogy ekkor és ekkor jelentkezzünk itt és itt a faluban, azok a korosztályok, akiknek jelentkezni kellett Pódafán, mondták, hogy visznek bennünket Németországba. Ilyen munkákkal voltak a nyilasok elfoglalva: egy csúnya banda volt, így köszöntek a Hitlernek, hogy minket kivitettek. Azt mondták, azért visznek el, hogy az oroszok nehogy elvigyenek Szibériába, közben saját gyerekeiket meg nem vitették ki. Mivel apám bíró volt, annak mondták, hogy szerezzen kocsit. A Heringék adtak egy öreg csézát, lóval; Hering egy magyar tanító volt, a feleségével együtt. Balázsfáról csak ketten voltunk, én és az Orosz Gyuri, ő is gimnazista volt. A többi balázsfai, öten voltak, beállt katonának Bodakon, ott voltak magyar katonák lovakkal, és azokkal mentek ki aztán később Németországba. Később aztán találkoztam néhánnyal Dorstenben, a Ruhr vidéken. Anyám valami kalácsot sütött, ami nem romlott meg, mert nem nagyon lehetett sokat vinni. Ruhával is felcsomagolt, ezt-azt és Bocskai-sapkában mentem el. A Szabó tanítónő férje is tanító volt, kint volt a fronton, adott vöröshagymát, merthogy igen szereti, meg azt a sárga, puha, felfújt süteményt, ha találkoznék a Laci bácsival. Azt már mindjárt a vagonban meg is ettem, hogy ne nyomódjon össze. Oroszországban volt, én meg Németországba mentem, tudtam, hogy nem talákszunk. A vöröshagymát meg kidobtam, hát mit csináljak vele? Először Albárra vittek bennünket a nyilasok, ott már több környékbeli fiatalt gyűjtöttek össze, és ezekkel együtt Győrbe kísértek minket. Ott egy épületbe tettek, valami nyilasiroda lehetett, ültünk a folyosók padlóján. Anyám is jött velem, de nem tudott intézkedni; azt mondta a nyilasoknak, hogy maga marad otthon, de meg se hallgatták. A jegyző ismerte az apámat, annak a fiával jártam gimnáziumba, adott az apámnak egy igazolást, hogy tizennégy hold földön gazdálkodik és nincs otthon a bátyám, aki akkor katona volt. Az anyám kint álldogált az utcán, várta, hogy mi lesz velünk. Már majdnem esteledett, egyszer csak a nyilasok fölsorakoztattak bennünket és a batyujainkkal kivittek a teherpályaudvarra, ott volt közel. Az anyám jött utánam a kocsival, aztán integettem neki, hogy menjen vissza. Szegény, kíváncsi volt, hogy hová visznek. Akkor már több faluból voltak ott, egy nagy szerelvénnyel mentünk, öt-hatszáz levente, Balázsfától egész Komáromig: Balázsfa, Kürt, Vásárút, Nyárasd, Ekecs, Alistál, Padány, Bögellő, Mad, Albár, Patas, Balóny, Kulcsod, Bős, Tany, Csicsó, Bogya, Gellér, Lakszakállas, Aranyos, Kiskeszi, még Kolozsnémáról is voltak kettenhárman. Attól függött, hogyan működött a nyilas pártszervezet, mennyire volt hülye, mennyire volt németpárti. Az Orosz Gyuri átállt az alistaiakhoz, mert valamikor az apja ott volt pallér - ott járt iskolába, és mikor Győrben meglátták őtet, Gyuri, te is itt vagy? Gyere ide közénk! így én magam maradtam balázsfai.
