Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
208 meket. A Fischerrel és a Gyurival németül szoktunk beszélgetni, hogy még jobban tanuljam meg a nyelvet. Akkor már elég jól beszéltem németül, megértettem az égvilágon mindent. Meccsre is jártunk: az angol katonák fociztak a sárban, mert nem volt hó, csak sár, mert esett az eső. Aztán még a hadifoglyokkal is futballoztak - az angolok nagyon aranyosak voltak. De aztán később az amerikaiak is, nem csináltak nagy felhajtást. De ugye ezeket a háborús bűnösöket, azokat a nagy halakat, azokat természetes hogy lefogták rögtön. És aztán mit ad isten, összetalálkoztam miskolci katonákkal, akik a háború alatt Királyfán voltak elszállásolva! Magyar katonák, Miskolc és Ózd környékéről. Az egyik, Pista bácsinak hívták, ő ismert engemet legjobban - tizenketten aludtak a Szetyinszky István házánál, én meg hordtam nekik a pálinkát Pallóéról. Rögtön mondta, hogy „Józska! Mit keresel itten?” Egy szobában voltak valami tizenhatan, és engemet is oda osztottak be. Hazafelé Karácsony előtt volt olyan két héttel, és felsorakoztattak minket. Azt mondta az angol kapitány - az volt a lágerparancsnok -, hogy tudja, hogy haza akarunk menni, fiatal gyerekek vagyunk, közeleg a karácsony, és otthon szeretnénk lenni, de nincs nekik szállítóeszközük, és legelőször a szövetségeseket kell hazaszállítani. És hozzátette, hogy nem szól semmit, csak annyit, hogy ő is volt német hadifogságban, és megszökött. Gondoltam magamban, akkor ez elég. „Te - azt mondta a Pista bácsi -, mit mondtak?” „Azt mondta, hogy szívesen elengednének haza, de nincs szállítóeszköz, először a szövetségeseket kell szállítani. De azt mondta, hogy ő is volt német fogságban, és megszökött. Értitek akkor? Megszökött.” Nekünk meg se kellett szökni: mikor ott is, Soestban, mentünk ki moziba, a katona az őrségben ott volt a kapunál, de mondta, hogy ok, nyugodtan mehetünk. Aztán már oszolj volt, szétmentünk, és rögtön ahogyan a szobára mentünk, azt mondta a Pista bácsi: „Józska, valamit csináljunk!” Először megnéztem a térképeimet, merre legyen az irány, aztán mondtam nekik, hogy: „Ide hallgassatok, az állomásra ketten gyertek ki, megnézzük, mikor indul vonat, de megjegyzem, nekem kaja nincsen.” „Adunk neked kaját!” - mondták rögtön. Soest mezőgazdasági terület, síkság volt, ezek meg kosarakat kötöttek, seprűket csináltak a parasztoknak, és kaptak azért kenyeret, szalonnát, sonkát. Láttuk, hogy reggel korán megy a vonat, ekkor és ekkor, irány Frankfurt. Másnap reggel valami húszán jöttek velem, egy szót nem tudtak németül. De én el tudtam igazodni, istenesen, mint a nagy katonatisztnek a bőrtáska az oldalon, térképekkel - még a fogságba eséskor, Blankenseeben találtam egy csomó finom térképet, jaj, hát mennyi térkép volt ott - a repülősöknek ne lett volna? Mikor mentünk másnap reggel, semmiféle papírt nem adtak ám, a világon semmit. Volt azért őrség, de az is azt mondja, hogy OK. Aztán még segítetett is az angol katona felnyomni minket, segített helyet csinálni, mert zsúfolva volt, mondta a civileknek, hogy engedjenek minket. Még a vonat tetején is voltak: ott a vasútnak is óriási vesztesége volt, bombázások által. Aztán el is köszönt tőlünk a katona, hogy „Wiedersehen!” Azt válaszoltam, hogy „nicht Wiedersehen!” Röhögött. Se jegyünk nem volt, se elbocsátó papír, semmi, csak jöttünk. Megérkeztünk Frankfurtba. A váróterem le volt bombázva, de azért már rendbeszedték, már olyan nyolc hónapja volt, hogy vége lett a háborúnak. „Gyertek ide - mondtam a többiek-
