Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Papp József

lett volna jó sok belőle. Hogy hol vettük a fát, meg a gyufát, azt nem tudom, csak főztünk. Kekszes dobozokban, amiket az angolok eldobáltak: találtunk valamit, amire felakasztottuk, és alágyújtottunk. Jó, de az csak olyan főzés volt. Mondtam a Lacinak: „Te miért nem főzöl?” „Adjál egy csepp kjumpilevest” - azt mondta selypítve. „Edd mega rakétapisztolyaidat!" - mondtam neki. „Ne izélj már, megdöglök éhen!” Aztán azért adtam neki.

Volt ottan kanális, elég tiszta volt, de hordtak oda vizet ciszternákkal. Valami tóféle is volt ott, de azt mondták az angolok is, hogy abból „nicht trinken!”, ne igyunk. Azok is gagyogtak németül, majdnem mind, a közkatona is. És nagy latrinák is voltak ásva. Aztán ugye május volt már, éppen ott voltunk, mikor vége volt a háborúnak: te jóságos jó isten, reggelig az a lövöldözés, a rakéták az égbe, ivászat, meg minden! A német tiszteknek meg lógott az orruk. De azért ezredes rang már ottan nem volt, azokat rögtön elkülönítették, csak talán századosig voltak velünk még. Szomorúak voltak: a katonák még nem is annyira, mert aki megmaradt, azt gondolta, hogy csak megmarad, az angolok csak nem visznek el Szibériába. Az odavalósiakat, akik közel laktak, hazaengedték egy héten belül. De voltak, akiknek az otthonuk az orosz zónába tartozott, például a königsbergiek - azok nem is akartak hazamenni.

Möllnben valami két hétig voltunk. Aztán átigazoltak minket, nekem is fel volt írva, hogy Jugend Arbeitsdienst, fiatal munkaszolgálatos. Pünkösdvasárnap mondtam a Lacinak: „Menj oda a drótkerítéshez - voltak ezek a drótok, de nem olyan ki tudja milyenek -, vigyél kenyérzsákot és menj koldulni!" Teleszedte az övét is, meg az enyémet is. Kérte, hogy „bitte schön, ein stück Brot!” vagy „Kochen”, kalácsot, és adtak is. Akik jöttek oda, a nők, hogy nincsenek-e ismerősök vagy rokonok, és mindegyik hozott valamit, és olyan szívesen adták, pedig őnekik is kevés volt szegényeknek. Sokan még sírtak is ottan nekünk, a hozzátartozóik után, énnekem is a szívem majd megszakadt. Semmit nem tudni, most képzeld el, öt-hat évig nem voltak...

Az angolok számba vették, hogy hova, milyen faluba lehet menni, és szétdobáltak minket - pünkösdkor felpakoltunk szépen, tele volt nekem a jó német hátizsák, és gyalog elmentünk Schwienkuhlba. Egy parasztnál voltunk, de az egész idő alatt fürödtünk, ez a tengerparton volt. Celtekben aludtunk, nyár volt azért, de ottan nem volt annyira meleg, közel volt a Dánia, és az már északon van. A világon semmit nem csináltunk. Egész nyáron nem láttunk angol katonát. Az nem volt hadifogság, az víkendezés lett volna, csak kaja lett volna több. Futballt is szerveztünk, a Szabó hadnagy csizmákban futballozott, még a fia is játszott, a németek ellen.

Rengeteg sok állatállomány volt ottan, északon, Schleswig-Holsteinben, nagy gazdaságokkal, legelőkkel. Voltak mitőlünk, akik segítettek a parasztoknak. Az volt az érdekes, vezetékes itató vályúcskák már akkor voltak neki, a parasztnak. És a fejés is már kompresszorral ment - már akkor. „Gyerekek - mondtam is a többinek -, lássátok, a mi parasztjaink az éjjelt nappá teszik, rabszolgamunkát végeznek, ennek meg már traktora van!” És volt neki valami 50 tehene, az lehetett olyan 50 hektár is. Főleg legelő, de aztán még rozsot és krumplit termesztettek. A szénát télre elraktározták, télen bent voltak a tehenek, nyáron meg kint a karámokban. Be voltunk az istállóba meg pajtákba szállásolva, de nekünk nem kellett dolgoznunk. Volt ottan elég munkaerő, még akik megmaradtak németek is, meg mindenféle hadifoglyok. És sok lengyel se akart visszamenni Lengyelországba - az oroszok se akartak, de főleg la engyelek akartak maradni.

Aztán július 1-én a keleti tenger partjára, Döhnsdorf faluba mentünk, a cseh lágerba, ott megint öt hétig voltunk. Különválasztották az anyaországiakat és a fel-205