Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
180 területén ingyen utazhatok, aztán mondták, hogy szabad vagyok, mehetek nyugodtan. De volt, akit félreállítottak. A nyilasok és a csendőrök után kutattak, meg a tisztek után, akik kegyetlenkedtek. A csendőrök kilencven százaléka kint maradt, azok nem mertek hazajönni. Kimentünk az állomásra, és láttuk, hogy indultak az orosz katonaszerelvények, az egyik Székesfehérvárra ment. Amikor odamentem, szólt a harmonika:- Ezek oroszok, oda ne menjünk be.- Miért ne menjünk be, gyerekek? - mondom nekik. - Próbáljuk meg!- Nazdar18 - köszöntem, mikor bementünk. Anyám után már tudtam egypár orosz szót, mert az első világháború alatt orosz foglyok voltak a családnál.- Sto ti? - néz rám az orosz.- Vojnopleni.- Kudá igyes?- Domoj.- No igyi szuda! Még kenyérrel is megkínáltak bennünket, húzták a harmonikát. Székesfehérvárig eljöttünk, onnan indult egy vegyes vonat Komáromba, azt hiszem, négy vagonból állt. Akkor még kevés vonat járt, és tömve voltak, de rendes utasok is voltak, olyan nénik csomagokkal. Az út felét fönt a vonat tetején ültem, oda mentünk föl - mink, gyerekek, asszonyok, sokszor abban a büdös pöfögős füstben. Úgy jöttem el Komáromig. Komáromnál jöttem át a határon. A hídon még rajta volt a két lyuk, bombatalálat érte, de át lehetett jönni rajta gyalog, azt hiszem, hogy személy- meg teherforgalom még nem volt rajta akkor. Volt egy nagyon szép magyar alumíniumcsajkám meg egy kulacsom, alumínium evőeszközzel. Még a fogságban találtam egy acéldarabot, kihegyeztem, és azzal nagyon szépen kihímeztem a csajkát, rózsás, leveles mintákat csináltam rá, négy napig dolgoztam vele. A komáromi hídig sikerült elhoznom: a magyarok meghagyták, a szlovák katonák meg elvették. De a kulacsot meghagyhattam. Aztán Komáromban elmentem az állomásra. Akkor még a régi utcák voltak; még arra is emlékszem, hogy a Mór üzlet előtt is el kellett menni, ahol a zsidó menház van, a másik oldalán volt egy borászat. Megyek el előtte, nézek fel, az ajtó ki volt nyitva, nos egy megyercsi osztálytársam volt a pincemester ottan, az Árvái Zoli. Le voltam fogyva, rongyos, gyűrött, piszkos, szőrös voltam:- Szermusz, Zoli - köszöntem neki -, mit csinálsz te itt?- És ki vagy? - néz rám, nem ismert meg.- Hát nem ismersz meg?- Nem.- Hát egy padban ültünk az elemiben. Kosztolányi Gazsi...- Jaj, Gazsikám, gyere be, igyál meg egy pohár bort!- Hát - mondom neki -, biztos jól fog esni, már két éve nem ittam bort. Megittam fél pohár édeskés bort és elájultam.- Mi van veled? Mi van veled? - megijedt a Zoli.- Nem tudom, Zolikám, de én talán elájulok - és akkor, sose felejtem el, karonfogva kivitt a levegőre, ott leültünk a lépcsőre, ami az utcára ment ki. Olyan két perc 18 Üdvözletem. / Miféle vagy? / Hadifogoly. / Hová mégy? / Haza. / Na gyere ide!
