Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
168 tek benne, gondoltam, hogy sütök cigánypecsenyét. Mikor elkezdtem a sütést, ott olyan bűz lett, hogy az összesen, akik mellettem voltak, elmentek onnan. Megkóstoltam, de azt nem lehetett megenni, borzasztó büdös volt. De az őrtől azért megkaptam a tíz frankot. Egy nagy szerencsém lett Strasbourgban. Jöttek szemlét tartani, föl voltunk sorakozva nemzetiségek szerint, németek külön, csehek külön, és én úgy álltam ott, mint a rajparancsnok, élen, az első századnak az első embere voltam. Szépen mentek sorban, egy francia kapitány nézte a sorokat, és elment előttünk. Vigyázzba kaptam magam, rám nézett, semmi. Másnap reggel hangosbeszélőn franciául kijelentették, hogy azt a magyar honvédet, aki tisztelgett a szemle alatt, a lágerparancsnok - Guillotnak hívták - hívassa. Bementem, volt ott egy magyar-francia tolmács, és a parancsnok azt kérdezte tőlem, hogy ki vagyok én tulajdonképpen, valami tiszt voltam? Egyszerű katona, mondtam neki, semmilyen tiszt, azt se említettem, hogy őrvezető voltam. És hogy hova valósi vagyok, mivel foglalkozok? Aztán mondtam neki, hogy mezőgazda vagyok. Parkosításhoz értek-e valamit? Ilyesmivel nem foglalkoztam, de a mezőgazdasági iskolában tanultam, úgyhogy valamit értek hozzá, miről lenne a szó? És azt mondja, hogy van neki ott egy kastélya, de a háború előtt el kellett neki innen menni, most visszajöttek, és nagyon be van a kert nőve gazokkal, azokat kellene kiirtani, hogy ez olyan kertészmunka lenne. El is vállaltam. Azt mondta, hogy szerezzek mellém még két embert és mink minden reggel külön fogunk oda járni: nem megyünk a romeltakarítókkal, egy őr el fog oda kísérni bennünket, aztán vissza is, de napközben nem lesz ott velünk. Mondta, hogy majd szól, és körülbelül olyan két hetire mentünk is. December elején kezdtük ott dolgozni, de ott valahogyan nem olyan tél van, mint nálunk, hanem olyan langyos idő, ott havat nem láttam egy szemet se. Vittem magammal a Jenőt és a Sanyit, és szépen rendbe is tettük a kertet. Voltak ott mindenféle nyírni való sövények, amik a gyökerüknél kihajtottak, négy vagy öt évig semmi nem volt vele csinálva, körülbelül láttuk, hogy meddig megy az út, odáig vágtuk vissza. Nem volt ehhez való szerszámunk, csak egy olló, úgyhogy nem tudtunk olyan pontos munkát csinálni. A virágoságyak körülbelül húsz centivel magasabban voltak, mint az út, volt egy vasgereblém, először az oldalukat ütögettem, pontosan, sorban, aztán a tetejüket, és a végén nagyon szépek lettek. A Guillot kérdezte, hogy milyen gépet használtam hozzá? Mondom: a kezemet. Megköszönte és mondta, hogy szépen megcsináltam. Ott már kaptunk külön kosztot. A százados édesanyja naponta csinált házinyúlból ebédet, hol levest, hol pörköltfélét, savanyúval. És már volt kenyér is hozzá, már akkor kezdték sütni az első kenyereket, mert addig nem volt, még a civileknek se. Csak azt vettük észre egyik reggel, hogy jön a friss kenyérillat. A Jenő nagyon ügyes volt, leleményes:- Gazsi - azt mondta -, friss kenyérszag van, itt már valahol sütnek! Volt ott egy bokor, felmászott rá és le lehetett látni az utcán a járdára. És tényleg, az asszonyok vitték a bagetteket. A Jenő rájuk szólt, nem tudott franciául, de az ottaniak inkább elzászok voltak, cvancich, firchich, fufcich, vagy a raus helyett rüst mondtak:- Mama, bitte brot!16 16 Mama, kérek kenyeret!
