Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
158 volt egy-egy torony. Ott voltak a gépfegyveres katonák. A kerítés három részből állt: kívül ki volt húzva három gömbölyű szögesdrót, kettő alul, azokon a harmadik, az után volt egy körülbelül két méter magas drótkerítés, utána volt a folyosó, ahol a katonák járőröztek, és a folyosó után volt még egy magas kerítés, de azon már csak hosszában voltak a tüskésdrótok, negyven-ötven centire egymástól, mint ahogy a lugasokon szók lenni. Modern volt az egész, de fölösleges, ott már, azt hiszem, hogy millióból ha egy fogoly volt, aki megszökött volna. Amikor odaértünk az első nagyobb táborba - gyerekek, már mennyországban vagyunk, új ruhánk van, le vagyunk fürödve. Nagyon príma volt. Azért volt furcsa aztán később a francia fogság. Barakkok nem voltak egy amerikai táborban sem. A fogságba eséstől kezdve a földön aludtunk, mint a marhák, végig az amerikaiaknál és a franciáknál is, a szabad ég alatt voltunk. Az első igazi ágyam késő ősszel, Strasbourgban volt, ott laktam először fedél alatt. Amikor bent voltunk az első nagyobb amerikai lágerban, el voltunk osztva szépen, és vártuk, hogy sátrat hoznak. Egy nap eltelik, két nap eltelik, három nap, sátor nincs. Voltak ilyen amerikai pikszlik, konzervdobozok, azokból csináltunk egy lapátszerű valamit, homokos föld volt ott, ástunk körülbelül olyan hatvancentis gödröt, a föld ki volt dobva az oldalra. Négyen-öten szoktak ilyen lyukban aludni, de volt, ahol tízen is. Amikor néha kimentünk munkára, lécdarabokat szereztünk, letettük őket, szépen kihúztam az esőkabátokat, abból volt az ágyunk megcsinálva. Vagy az utak mellé telepedtünk le; elhúztuk a földet, mint mikor a krumplivermet elhúzzák simára, hogy ne legyen hant, és a köpenyen aludtunk. Még a nyáron csak-csak, ki lehetett bírni, még azokat a nyári záporokat is, de aztán már ősszel, mikor a franciáknál voltunk, jöttek az őszi esők, az már borzasztó volt, áztunk egész nap, ezért hívtuk ezeket sáros lágereknek. Az esőkabátok mentettek meg bennünket. Ha éjjel aludtam, összehúztam magam, pláne ha az eső esett: volt egy bot, ráhúztuk a köpenyt meg az esőkabátot, aztán az alá bújtunk el. Vagy nyáron - nem tudom, melyik lágerban volt ez, lécét szereztünk, próbáltunk ilyen kis sátorszerű valamit csinálni, esőkabátokból, aztán alábújtunk, mert nem bírtuk volna ki a forró homokban, az volt legalább hatvanfokos: ahol nem volt árnyék, nem lehetett rálépni. Az amerikai táborokban legalább rend volt, szépen voltak utak csinálva, nem összevissza, mint a franciáknál, ahol egy gödör itt volt, másik ott. És az amerikaiak nem engedték azt, hogy túl sokáig egy helyen legyünk. Ott voltunk mondjuk egy hónapig, és akkor az egész tábor arrébb lett téve olyan száz méterrel, ahol már el volt készítve egy másik hely. Latrinák is voltak ott, mert nem voltak rendes vécék: volt egy keskeny árok ásva, arra rá kellett állni és abba tojtunk bele. Amint már szag volt, likvidálták a tábort és vittek tovább. Nem úgy, mint később a franciáknál, hogy belefulladtunk a tojba. Az amerikaiaknál ilyen nem történt, hajajaj, de nem ám! Azoknál még locsolóautó is járt, ha szél volt és hordta a homokot. Felsöpörték a járdákat, az utcákat, az egyik kiépített tábor olyan volt, mint egy városi park, fák nélkül. A koszt is elsőrendű volt. Sose felejtem el, az első étel valami sűrűbb gyümölcsleves volt, azt hiszem, szilvaleves, de az olyan édes volt, mint a cukor. A második étel a kedvencem volt, darakása, legalábbis én annak néztem, csak keményebb volt és tízszer tíz centis kockákra vágva. Lehetett olyan öt centi magas, és gyönyörű vastagon meg volt hintve kakaós porcukorral. Aztán így általában reggelire puha, könnyű rizskenyeret kaptunk, én meg életemben olyan fehér kenyeret nem láttam. Azért hívtuk rizskenyérnek, mert az olyan fehér volt - hogy miből volt, nem tudjuk,
