Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
152 fordult az időjárás. Hó esett, aztán jött rá az ólmoseső-féle valami, és aztán az ráfagyott. A fákon jégcsapok lógtak. Aztán esett rá még rendes hó is és marha hideg jött, mínusz tizennyolc-húsz fok. Ott voltam legközelebb a fronthoz, ott láttam, milyen a háború: a legnagyobb hidegben, kivezényelve egy erdőbe, ahol magunk ástuk magunknak a két méter mély vermeket, abban a fagyos földbe, csákányokkal. De sokat nem csináltunk, még talán ötven méter hosszú se volt az az árok. Össze-vissza talán három bunkerfélét építettünk benne, fenyőágakat dobáltunk rá, betakartuk havas földdel, és azokban aludtunk, lent a hidegben. Rettenetes élet volt, a bakancs megfagyott a lábunkon, és amíg ott voltunk, ott nem voltunk levetkőzve, semmilyen mosakodás nem volt. A gödör, amiben feküdtünk, két méter, két méter harminc centi széles volt, volt ott a lejáró, létrával, amit ágakból szegeltünk össze, azon jártunk fel-le. Nem volt egészen befedve, úgyhogy csak körülbelül a fél combunkig voltunk takarva. Ha éjjel havazott, bizony, a lábunkra hullott a hó, úgyhogy a köpenyem mindig a lábamon volt. Ott vártuk az oroszokat, és a végén már tényleg hallottuk az ágyúdörgést: már közel voltak, olyan harminc kilométerre. És akkor parancsot kaptunk a visszavonulásra. Amikor fényes nappal mentünk át a kompon az Oderán - és az elég széles folyó -, nagyon féltem. Te úristen, csak most ne jöjjön repülőgép! Mindig az eget lestem: hogyha észreveszik a vadászgépek, hogy a katonák mennek át, legéppuskáznak bennünket. A túloldalon úgy futottunk le a kompról, mint a veszett kutyák. Amikor kiértünk a partra, hálát mondtam az Istennek. Hú, de örültem! Közben, ahogyan vonultunk vissza, láttam, hogy az erdőben valami tákolmányokban, kis sátorfélékben emberek rejtőzködtek, asszonyok, gyerekek, férfiemberek. Hogy megszökött rabok voltak-e, vagy zsidók, nem tudom, de az biztos, hogy civilek voltak. Rengetegen voltak, el voltak ott az erdőben ásva, már kezdtek mozgolódni, biztosan várták a felszabadulást. Mikor jöttünk Frankfurtból, körülbelül a második városnál egy paraszttanyán vagy erdésztanyán álltunk meg. Egy nagy sopában aludtunk, szalmabálákon, még akkor is elég hideg volt. Volt ott egy istálló is, vízcsappal, és láttam, hogy jönnek onnan az emberek. Reggel többen is átmentünk megmosakodni. Leakasztottam az órám, beletettem az ablakba, megmosakodtam és elfeledkeztem róla. Mikor mentem ki, a Silbeck jött ki az ajtón.- Ott hagytam az ablakban az órám, azért megyek - még mondtam is neki.- Micsodát? Órádat? - kérdezte, és aztán ment tovább. Odamentem, óra nincsen. Ezer százalék, hogy ő vitte el, mert ott senki más nem volt. Nagyon sajnáltam, mert emlék volt, az anyám vette születésnapomra. Aztán megindultunk, és végig egész Berlin alá, Dübenig gyalog mentünk. Két német unteroficír jött velünk - az egyik a félkezű, aki a géppuskára képezett ki -, de semmi parancsot nem adtak. Nem voltak azok rossz gyerekek, szóval nem mutatták ki, hogy ők feljebbrendűek. Több hétig tartott, míg Dübenbe kerültünk, ahol fogságba estünk. Legtöbbször nem az utakon jöttünk, hanem erdőn keresztül. Össze-vissza kétszer voltunk fedél alatt, és állandóan gyalogoltunk. Volt körülbelül öt-hat tábori konyhánk, amit lovak húztak. Előttünk ment a zászlóaljtörzs; hogy honnan vételeztek, nem tudom, de mindig volt mit ennünk. Leálltak valahol, odaértünk, és az egész zászlóalj megebédelt. Persze az úton volt egypár megpróbáltatás - több helyen égtek az erdők, azokat kellett kerülgetni, mert mindenfele bombáztak, nappal is, éjjel is. Egyszer meg is kellett állnunk fél napra, mert szembe fújt a szél, hozta azt az erős füstöt. Meg kel-
