Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
142 ból az egy, gondoltam én is. Véletlen volt, ezer százalékban, de azért a lelkem az duzzadt, hogy megmutattam, tudok lőni. Tőlünk Megyercsrétről légvonalban nem hogy Győrt, még Pannonhalmát is lehet látni, mindennap fél tizenegykor óriási csillogás jött onnan:- Apuka, mi csillog ott mindig délelőtt? - kérdeztem az apámtól, olyan tízéves lehettem.- Fiam, az a szentmártoni klastrom - azt mondta. Akkor a nap éppen mifelénk verődött vissza a kupoláról, vagy az üvegekről. Mikor ott voltunk Écsen, Pannonhalmára jártunk vételezni, és talán mindenki tudta azt, hogy zsidó gyerekek vannak ott. Megtudtuk a civilektől is, meg aztán már magunk is láttuk; volt ott egy olasz gimnázium, vagy nem tudom mi, az ember látta, amikor vonultak ki a negyedikes gimnazisták, volt közöttük hét-nyolc éves, vagy tízéves gyerek is, és ugyanúgy az öregotthonban, az öreg papoknál is. Aztán a háború után fény derült erre, hogy így rejtegették őket. Pannonhalma egyetlenegy belövést nem kapott. A nagy kupolákon, meg a nagy tetőkön legalább hat nagy vörös kereszt volt, a cserépre rárajzolva. Karácsony előtt kaptuk a parancsot, hogy át kell vonulnunk Csallóközön keresztül Szlovákiába, Dévényújfaluba, ott leszünk bevagonírozva, aztán át a Morva folyón és irány Ausztria. Jóformán minden fegyverfognivaló embert kivittek Németországba: nem csak minket, a leventéket, a fiatal korosztályt is. Közben a Bögiékkel olyan barátság lett, ami még a mai napig is tart a leszármazottjaikkal.- Gáspár - mondta Bőgi néni -, ha a Jóisten megszabadít bennünket, tartsuk a kapcsolatot! Mikor a háború után ellátogattam hozzájuk, már a Bőgi bácsi nem élt. Aztán a feleségemmel többet voltunk ott, mint a testvéreimnél: nem volt olyan hónap, hogy ne mentünk volna át. Elindultunk Écsről, átmentünk a medvei hídon, és Felbáron aludtunk meg első éjjel. Ott már kaptunk valami parancsot, hogy ott kell maradnunk. Hogy miért álltunk meg öt vagy hat napra, nem tudom, mert semmit se csináltunk, csak pihentünk. De ott már rossz körülmények között voltam: aki az iskolába került, az jól járt, de én nem, a plébániának a kocsiszínjében aludtam, szalmabálákon. Bacsfán volt a zászlóaljparancsnokság, engemet bíztak meg, hogy mindennap hordjam a jelentést. Megkaptam a napi parancsot, egy fegyvert két tölténnyel, és mindig gyalog tettem meg azt az utat, olyan harminc-negyven centis hóban.- Gáspár, ha egy nyuszi akadna az úton véletlenül, nyugodtan lője le és hozza - mondta mindig a zászlósom, de hát nem volt szerencsém, mert a vad annyira ki volt pusztulva akkor Csallóközben, az a rengeteg bombázás, az orvvadászat, meg persze az sok hó, az óriási tél volt 1944-ről 1945-re. Egy alkalommal leállított a Kiss százados:- Gáspár, nincs valami ismerőse magának itt valahol? Volt egy Premium aranyórája és elromlott neki, hogy meg kellene javítatni. Mondtam neki, hogy majd megérdeklődöm. Margit nővérem Somorján volt férjnél, a férje fogtechnikus volt.- Te Lacikám - kérdeztem tőle -, van Somorján órás? Órát akarok javítani.- Van, egy nagy nyilas. Ide figyelj, mész be, csak azt mondd neki, hogy kitartás, ingyen megcsinálja az órádat, biztos.- Nem az enyém az óra, a századosomé.- Akkor meg keressél rajta, megmondod neki, hogy ennyit és ennyit fizettél.
