Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kosztolányi Gáspár

138- Az Isten megsegít majd, lehet, hogy találkozunk még - ennyit mondtam neki. De aztán soha nem láttam őtet, nem mentem el hozzájuk. Aztán a dohánynak az aljában megtaláltam a fényképét, nem mondta, hogy van ott az is.

Mentünk tovább, az utakon mindenhol rengeteg német tank, de annyi, hogy az borzasztó. Le voltak akácfaágakkal takarva, már akkor készültek Pest védelmére a németek. De ott már nem csak mink mentünk, óriási népvándorlás volt. A kisebbik Duna-ágnál, az úton ami Csepel szigetre vezetett, ott álltak a németek és dokumentumokat kértek a kocsihoz. Persze, nem volt hozzá semmi papírunk, „Weg!", kizavartak bennünket és elvették az autót. Azon röhögtünk a Lacival, hogy mink több mint száz kilométert autóztunk, és ők, a tisztjeink meg talán csak tíz kilométert.- Látod, te hülye - mondta Laci -, te meg ottan nyafogtál. Mink is mehettünk volna idáig vele.- Ide figyelj - mondom neki -, jobb, hogy ez így történt.

És az volt a szerencsénk, hogy mindketten olyan tíz-tizenkét horgolt térítőt betettünk a hátizsákba. Úgyhogy mikor később Écsről hazamentem szabadságra, mindegyik leánytestvéremnek adtam belőle.

Sose felejtem el, Makádon pihent meg a zászlóalj, a legutolsó faluban Csepelsziget déli részén, ott lettünk elszállásolva. A szakaszunk egy gazdánál volt, egy éjjel aludtunk nála. Aznap délután, mikor Makádra értünk, Horthy Miklós bejelentette, hogy nincs értelme további harcnak, ez a háború el van vesztve, és felkérte a hadsereget, hogy most már tegyük le a fegyvert. A gazda kierősítette a rádióját, úgy hallgattuk. Aztán este örömében olyan birkagulyást csinált nekünk - rengeteg birkája volt neki -, hogy le a kalappal. Mi is örültünk, és jóllaktunk. De olyan este tíz, tizenegy óra felé, már akkor aludtunk, jött a gazda:- Vitézurak, baj van.- Micsoda?- Szálasi átvette az uralmat.

Az aztán nagyon meghökkentett bennünket, mert tudtuk, hogy az kutya világ lesz, ha Szálasi veszi át az irányítást. A tiszteken is láttam, hogy nem tetszett nekik. Közben kiderült, hogy a zászlóaljparancsnokunk, a Kiss főhadnagy - ezek után már százados - nyilas érzelmű ember volt. Addig nem tudtuk róla, de másnap reggel bőrbekecsben jelent meg, és már a kihallgatásnál nem szalutált, hanem karlendítéssel köszönt, kitartás! Néztünk rá, hogy azt a betyár istállóját nekie! A szegény zászlósunknak még a bajsza is leállt. Más nyilas talán nem volt nálunk, de volt viszont egy szakaszvezető, Prehoffer, meg egy őrmester, Győr környékiek voltak, tartalékosok - és nagy kommunisták, amit nyíltan ki is mutattak. Jutási kiképzést kaptak, nem egyszerű bevonult katonák voltak. Mind ilyen agyafúrtak voltak a kiképzők, észrevették az emberen, hogy ki előtt mit lehet mondani. Ha nem a felsőbb tisztekkel voltak, nyíltan mondták a katonák előtt, hogy majd mit kap a Kiss, fölakasztják őtet.

Anyám nagyszegpusztai volt, még a katonaságom előtt minden esztendőn oda jártunk tábori búcsúra, Péter-Pálra. Járt oda Ekecsről egy esperes úr, Redl nevezetű, Vilma nagynéném mindig meg szokta hívni ebédre; úgy mint például nálunk Őrsújfalun sincs pap, de ha idejön búcsú napján, akkor állítólag valamelyik katolikus család meghívja őt ebédre. Az anyám szeretett politizálni is, és akkor már szó volt a fasisztákról, és megkérdezte az esperest, hogy kik azok tulajdonképpen:- Kosztolányi néni, mit mondjak magának, a kommunista és a fasiszta az majdnem egyforma, csak az egyik vörös, a másik meg barna - és mindig azt mondta,