Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
128 Pilsenben nem voltunk sokáig, egy-két napot voltunk valami kaszárnyafélében, aztán jöttünk Prágába. Ott már egy nagyobb lágerban voltunk, nem messze lehettünk az állomástól, mert oda gyalog mentünk ki. Ott aztán tüzetesebben átnéztek bennünket, úgy, mint ha Pilsenben nem is lettünk volna átvizsgálva. Először csak a hónunk alját nézték, aztán már a golyókat is fel kellett emelni, mert már oda tetoválták az SS-eket; már mindenki tudta, hogy SS-nek hónuk alatt van a tetoválás. Az orvosnak volt olyasmi, mint a háromszögletes ráspó, azzal vizsgált minket a nyelvünk alatt is. Már nem is tudom, Pilsenben vagy Prágában egy gyereknek valami kelés lehetett a hóna alatt, és azt elvitték. Hogy haza-e került, vagy nem, nem tudom. Prágából április 12-én indult a vonat, pár kupéban voltunk szétdobva. Éjjel utaztunk, és 13-án reggel meg is érkeztünk Pozsonyba, a nagyállomásra. A peronon félrehúztak bennünket, aztán katonák vigyáztak ránk egész nap. Oda nem jöhetett senki, a civilek is fel akartak szállni, de nem tudtak. Aztán mink a peronon álltunk, és mikor megtudták az ottaniak, hogy magyarok vagyunk, fú, azokkal a nagy kövekkel dobáltak bennünket, amik a vasútnál vannak - senki sem akart a szélén lenni, mindenki húzódott be, olyanok voltunk, mint a birkák. Aztán fejbetaláltak egy szlovák katonát, akit aztán elvitt a mentő: hogy mi lett vele, mi se, de aztán már nem engedtek dobálni bennünket. Aztán estére ötösével engedtek el bennünket a kisállomásra, mindegyik csoport kapott egy papírt, és mehettünk. A falubeliekkel mentem, akkor már nem kísért bennünket katona. Odamentünk a kisállomásra, ott síri csend volt, nem beszélgettek az emberek. Akkor már többen voltunk, hangosan beszéltünk, és már valakik figyelmeztettek, hogy legyünk csendben, mert nem szabad magyarul beszélni. De mink még mindig olyan háborús mentalitásúak voltunk, az öregebbjei rögtön ksefteltek, volt csokoládénk, cigarettánk, és mindjárt lett pálinka is, meg nótaszó. Elindult a vonat, mentünk hazafelé nagy nótával, Szél viszi messze a fellegeket, meg ezekkel a harci dalokkal. Megérkeztünk Úszorra, és ottan nem akarta a forgalmista kiengedni a vonatot, ha nem hagyjuk abba a magyar nótát. Bement egypár legény, élükön a Riga Peti meg a Hájos Laci, ezek a jó verekedős fogdmegek. Ügyi akkor még április volt, hideg, a forgalmista fűtött a kályhában, odanyomták őtet a kályhacsőhöz: kiengeded, vagy nem engeded? Aztán kiengedte a vonatot. Aztán a vonaton az a hír járta, hogy Szerdahelyen vár minket a katonaság. A bősiek, alistaiak meg ezek, akik arra mentek, leszálltak már Abonyban, mink meg, vásárútiak, kürtiek meg egypár nyárasdi is, tovább mentünk Szerdahelyig, a kések ki voltak nyitva mindenkinél, ha valami lenne ott. Odaértünk Szerdahelyre, megállt a vonat, sehol senki, csöndesség. Csak ijesztgetés volt az egész. Egy ember volt ott, valami nyárasdi, biciklivel, annak mondtuk, hogy álljon meg Kürtön, Vásárúton, meg Nyárasdon és hogy jöjjenek kocsival elénk. Egy vásárúti, Konkoli Petyi, azok nagy gazdák voltak, azt mondta, hogy menjen be hozzájuk és jöjjenek elénk, aztán jöttek is elénk kürti és vásárúti kocsik. Én aztán Kürtön valahogyan a kürtiek közé keveredtem, a vásárúti kocsin meg voltak kürtiek. Leszálltam, nos csókolgat egy leányka, hogy szermusz, Pista: azt hitte, hogy én vagyok a bátyja. Hát én nem vagyok Pista, nem is mondtam neki, hogy ki vagyok. Aztán már tudtam, hogy nem jó helyen vagyok, futottam a mieink után. Bejöttünk Vásárútra, megálltunk a kocsival a szövetkezeti kocsma ellőtt, már sokan vártak bennünket. Te vagy, Frédi? Már megösmertek, a Szabó Béla, Imre bátyám sógora, a másik meg a Rudi Pisti, az cigánygyerek volt. Fölvettek a vállukra,
