Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
tudom, hogy később, Elzéből Wolfsburgba már angolok vittek át, de az amerikaiangol őrségváltásra nincsen semmi emlékem: az ember egyszerre nem látott amerikai katonát, csak angolokat. Azokkal már nem volt olyan közvetlen kapcsolatunk, mint az amerikaiakkal, főleg aztán később, Wolfsburgban, ami már nagy láger volt. Ott Elzében már másabb volt, ott fabarakkokban voltunk elszállásolva, emeletes ágyakkal, és ott már rendes zuhanyozók is voltak. Ott, ahol aludtunk, voltak poloskák is; amint fölgyulladt a villany, az ember nem látott semmit, eltűntek, csak mintha susogott volna valami. Aztán azzal szórakoztunk, hogy egy gyerek mindig volt a villanykapcsolónál, aztán mondtuk neki, hogy nyissa fel a villanyt - világos lett, és nem láttunk semmit, csak a susogást hallottuk. Az volt az érdekes, hogy nem mindegyikünket csfptek a poloskák. Volt velünk két testvér, az egyiket csípték, a másikat nem - azt mondták nekik, hogy tik nem egy apától valók vagytok. A vasútállomás mellett, a másik oldalon is volt egy vágány, volt rajta egy ciszternás vagon, abban volt melasz, öregebbjei főztek belőle pálinkát; hát mit nem szereltek össze az emberek, a nyomorban mindent meg lehet csinálni. De Elzében már jobb volt, jó konyhánk volt. Reggel volt kávé meg az, amit meghagytunk magunknak a vacsorából, ebédre leves, borsófőzelék, meg ehhez hasonló, vacsorára kenyér, vaj meg egy-két kanál marmaládé, vagy volt olyan büdös sajt is. Aztán így külön, pluszba minden két hétben kaptuk két személyre tízkilós csomagot, mink szeretetcsomagnak hívtuk. A kanadai volt a legjobb, abban volt mindenféle: százhúsz cigaretta, olyan finom konzervek, hogy igazán, aztán tojáspor, amiből süthettünk tojást. De ezt csak kétszer kaptunk. Kaptunk angol csomagot is, az gyengébb volt, aztán franciát is, a franciáké volt a leggyöngébb, az csak háromkilós volt, abban csak, azt hiszem, valami zabpehelyélelem volt. De abból se kaptunk, csak talán olyan egyszer-kétszer. Később, Wolfsburgban és Fallingbostelban már nem kaptunk szeretetcsomagokat. Amúgy a jónép meg csavargóit, kerestük a falubelieket, akiket elveszítettünk, aztán találtunk is. Nem volt telefon, és mégis azért tudtuk, hogy hol vannak, merre vannak, mondjuk olyan ötven kilométeres körzetben - a hír szárnyon jár, ugye? Valami tizenöten-húszan is voltak egy másik táborban, az Elba-parton. Volt indexkártyánk, amivel szabadon mozoghattunk, elmentünk utánuk vonattal. Hát az olyan láger volt, hogy azokra dőlt ez eső, mert nem voltak fedél alatt. Aztán visszamentem a mieinkhez. Brémában is voltunk, ott is haverokat kerestünk, de ott nem találtunk ismerősöket. Kétszer lettünk beoltva, egyszer Eimében, másodszor Elzében. Egyszer mellbe kaptuk, egyszer meg hátba, mert állítólag Bergen-Belsenben kiütött a tífusz, és mink közel voltunk, megelőzésként kaptuk. Aztán jött olyan hír is, hogy a magyar katonákat hordták ki oda takarítani és mind kapták aztot az erős rumot, be voltak rúgatva, vagy ezzel fertőtlenítették őket. Nagy tűvel oltottak be, nagy adagot kaptunk. Nyolc napig nem tudtam megfogni a kanalat a kezembe, nem működött. Állandóan tornáztattak minket, meg miegymás. Amikor már tudtam jobb kézzel fogni, megkaptam a másik injekciót, a hátamba, akkor meg a bal kezemet nem tudtam használni, aztán megint tornáztattak. Elzében csináltattunk fényképeket, valami tízünket lefényképezett a fényképész, minden ugyanabban a sapkában vagyunk. Még a háború alatt kaptunk zsoldot, még abból volt, ezzel fizettünk a fényképésznek. Meg hát ksefteltünk is, volt cigarettánk, vagy kakaó, meg ehhez hasonló, ment a kseft - az megy mindenhol, úgyhogy mindig volt valami pénz. Mégtetováltattam is magamat: a kezemre egy szí-125
