Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
116 A kivitel Két-három nappal a kivitelünk előtt a kisbíró kidobolta, hogy 1945. február 18-án este hét órára az 1925-től egészen az 1930-as korosztályig mindenki jelenjen meg a leventeotthon előtt, egy váltó fehérneművel és három napra való élelmiszerrel felcsomagolva. Meg is jelentünk olyan ötvenen, a parancsnokok - nem akarom megnevezni őket - négyen voltak, vásárúti nyilasok. Engem a mamám és Juliska nagynéném kísért ki oda, a nevelőpapám az nem volt ott, katona volt. Hajnalig abban a csúnya időben ott voltunk az utcán, a hidegben toporogtunk. Anyámat és a nagynénémet hazaküldték - haza is mentek, mert otthon volt egy kicsi öcsém. A leventeotthon a volt Ruider kocsmában volt, egy zsidóé volt azelőtt. A nyilasvezérek körbeültek egy nagyobb asztalt, feltették rá a lábukat és ugye ott volt már fegyver is. Azt mondták, hogy aki megszökik a leventék közül, annak elviszik az anyját vagy az apját, ha itthon van. De azért voltak egypáran, olyan öten-hatan, akik otthon maradtak, olyanok, akik közel voltak a tűzhöz, például a bírónak a fia se jött, hát az nem jöhetett, ügyi, hát már hogyan? Aláírtak valami papírt - hogy mi volt az, nem tudom - és otthon maradtak. Az anyám engem is el akart vinni a vásárúti nyilasirodára, de kikaptam a kezem és visszamentem. Aztán volt olyan, mint az Ozsvald Frigyes, aki éppen otthon volt a katonaságtól szabadságon: összeveszett a nyilasokkal, úgyhogy az öccse, a Tibi nem jött velünk. Azt mondták nekik, hogy bújtassák el, ne mászkáljon kint a gyerek. Még egy olyan gyerek is volt, a Nagy Mihály, akinek a bátyja meghalt fronton, ő azt hiszem abból kifolyólag maradt otthon. Aztán gyalog kivittek minket az albári vasútállomásra. Egy nyilas ment elöl, másik jobbról, harmadik balról és a negyedik meg hátulról. Azt mondták, hogy aki árokba lép, az számoljon vele, hogy felszólítás nélkül lelövik. Kijutottunk az állomásra, ottan a nyilasok átadtak a hungaristáknak; ezek olyan fiatal katonafélék voltak, nyilas karszalag volt a kezükön, valami félkatonai alakulat lehetett ez. Felültünk a vonatra, és elvittek bennünket Észak-Komáromba, onnan gyalog átmentünk a délibe. Mikor a hídon mentünk, egy bomba az északi, Pozsony felőli oldalra, tőlünk olyan kétszáz méterre beleesett a Dunába, de nem robbant fel. Jó estére indult a vonat Győrbe. Komárom és Győr között szintén kaptunk egy légitámadást, nem messze tőlünk robbant egy bomba, Török Ferinek sárga lett a gatyája. Almásfüzitőn volt az olajfinomító, aztot támadhatták. Győrben a Teleki kaszárnyába vittek bennünket, ott átadtak minket a hungaristák, azokkal aztán már nem találkoztam. Ott Győrben már rajtunk, vásárútiakon kívül nyárasdiak, alistáliak, ekecsiek, albáriak és bősiek is voltak, a bősiek voltak a legtöbben. Megérkezésünkkor egy fiatal tiszti csapat fogadott bennünket. Később nem láttunk mást, csak egy púpos nyilast, karpaszományosfélét meg őrvezetőket. Kettes sorba felsorakozva mentünk a kaszárnyába. A széles folyosókon az egyik raj jobbra át, a másik balra át, neki a folyosófalnak, ott volt a szállásunk. Aztán valahogyan összebújtunk olyan könnyű pakrócokon. Énnekem nem volt, így hárman utcabeliek bújtunk össze: én, Gajdosík Pisti, ő 1929-es volt és a Madarász Jenő, az meg 1928-as. Reggel ébresztő, de nem kellett mondani, hisz nem aludtunk. Aztán tiporogtunk ottan, fáztunk, mert reggelre meg voltunk teljesen merevedve. Reggelire kaptunk valami kávét, volt még hazulról pogácsa, szalonna, meg kenyér. Délben volt valami gulyáslevesféle. Vacsorára kávé és hazai. Amíg Győrben voltunk, napközben nem csináltunk semmit.
