Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
kenyéradagját mindennap, sorozatosan becserélte. Feszt cigarettázott és akkor nem evett, úgyhogy tönkrement és ott egyszerűen végelgyengülésben elaludt, többet nem kelt föl. Jött a dzsip, a németek feldobták rá, elvitték, slussz, egy emberrel kevesebb. A rémhír terjesztés az sehol se volt olyan, mint a fogolytáborban. Egyszer valaki jött a kaputól, ott valakivel beszélt, egy amerikai katonával, szerzsanttal. És hogy az pontos dátumot mondott, jövő héten hétfőn nyolc órakor vagonírozás, és mennek haza a magyar katonatisztek. Egy órán belül az egész cage tudta, hogy hétfőn itt a vonat. De aztán kezdődtek a spekulációk: olyan vonat nincs, amire háromezer ember elfér - hogyan lesz, ábécérendben? Rangsorban, a vezérezredestől kezdve és az utolsó lesz a zászlós, vagy fordítva? Vagy hogy a katolikusok mennek és csak aztán a reformátusok? Szóval, hihetetlen, hogy milyen csűrés-csavarás volt az ilyen hírekkel, és soha nem volt igaz. Persze, az a szerzsant nem tudhatta, mikor és ki megy haza. Valaki kitalálta az egészet, aztán mindenki várta a hétfőt. És akkor az a rettenetes csalódás: majd megverték azt, aki a hírt kezdte terjeszteni. Hát nekem mondta, hát engem ne üssetek! Emlékszem, leventékkel is találkoztunk a fogolytáborban, a gyerekeket elsőbbségi sorrendben küldték haza, kiválogatták a foglyok közül a legfiatalabbakat. Öcsém is mint hadifogoly járt Németországban, de akkor én egyszerűen nem tudtam róla. Annyit tudok, hogy volt ilyen saját kezűleg átalakított pisztolya, azzal meglőtte magát, kórházban is feküdt, talán az még jobban segítette, hogy még hamarább hazakerült, mint sebesült. Aztán egyszer tényleg bejelentették a hazamenetelt. Rögtön az első transzportba belekerültem. Reggel névsorolvasás, szedjük magunkat rendbe, csak a legfontosabbat, a csajkát kellett vinni, a többit otthagyni, nem kell. Már nem tudom, hogy ábécé szerint volt-e, vagy hogyan, az Ásványi az elején van, talán azért kerültem bele. Sorakozó, és a kapuhoz. Megyünk ki a kapuból, és mindenki kapott búcsúra huszonöt egységdobozt, szinte nem volt hova tenni - köpeny alá, mindenkinek volt valami kenyérzsákja, valahogyan eltettük. Aztán beültünk a vagonba. Dél volt, de nem indult a vonat. Közben a nagy lakmározás, az emberek tépték, zúzták a dobozokat és a jót ették, mindenki jól akart lakni. Ez volt a második jóllakásom. Délután olyan négy-öt órakor futkároznak a németek, egyszer csak vagonból ki, vissza a táborba, nem lesz hazamenetel. Nincs mozdony, vagy mit tudom én - nem érdekes. És az úton, ahogy az állomásról megyünk vissza gyalog a táborba, a német feszt ugat, hogy letenni a dobozokat, nem lehet őket bevinni a táborba. Én már szortíroztam az egyik zsebembe a cigarettákat, meg a húskonzerveket. A kekszet eldobtam, mert az már nem fért el, és az értékes dolgokat, csokoládét, ettem amennyi belém fért. Mások dobálták el még a cigarettát is, én fölvettem és beleszúrtam a zsebeimbe. A két köpenyzseb megtömve cigarettával, négy Chesterfield, vagy Lucky Strike, mondom, ez még jó lesz. Olyan öt-hat doboz egészben is megvolt, és nem vette el senki, hanem szépen bevittem a táborba. A gyerekeket, akik nem voltak benne a hazamenetelben, megkínáltam. Nem mentünk haza, de legalább jóllaktam, az amerikai hadseregnek ez a huszonöt doboz biztos nem hiányzott. És ez még kétszer megismétlődött: volt olyan, hogy már bent a kapun belül osztották ki a csomagokat és ott vártuk, hogy beállítják a vagonokat. Nem állították be, de mink zabáltunk, ettünk és ami maradt, visszavittük. 109
