Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
80 tek vissza. Aztán nyolc ember kéredzkedett, és azok se jöttek vissza. A vécék nem voltak befejezve, nyitott volt az út a szabadba és el lehetett szökni. Ezek után már nem engedtek senkit. Másnap gyalog vittek minket összevissza a határba. Már nagy éjjel volt, amikor megérkeztünk egy távoli, magányos házhoz, és már láttuk ám a davajokat! Isten veled, Karcsi! így 1944 karácsonyán újra az oroszoknál voltam - előtte való napokban adtak át minket -, és sírtunk, hogy már itt a karácsonyunk! Újra orosz kézen Összeszedtek minket, és az egyik állomásról a másikra vittek. Végül egy kis lágerbejutottunk, és ott bevágódtam a raktárba: összeismerkedtem a raktárnokkal és megbízott engem, hogy a segítője leszek. A raktár az épülettől, ahol el voltunk szállásolva, elég távol volt, kint a szabadban. Csak akkor mehettem oda, amikor sípolt a raktáros. Az őr minden további nélkül kiengedett, de azért a keze alatt voltam, ha szökni akartam volna, mert ott az nyitott hely volt, síkság. Örömest mentem a raktárba - ha csak egy szem zabot tudtam enni, az is jó volt. Majdnem üres raktár volt, de ezt-azt be tudtam magamnak szerezni. Egyszer három nap nem volt kenyér, mert bent a városban elromlott valami a kenyérgyárban. A raktáros mondta, hogy legyek készen, mert ha az éjjel megjön a kenyér, sípolni fog, és ha nem kelnénk fel, akkor a portás fog felverni. Úgy is volt, az emberek két kézzel szabódtak, hogy vigyem őket, de csak nyolc ember kellett. A kenyér darabszámának meg kellett lenni, de ha egy kis darab le volt belőle törve, az nem számított, így mindenki tudott valamicskét törni magának. Figyelmeztettem is őket, hogy átnézem őket, és ha találok valamit, amit nem lett volna szabad elvenni, akkor a tettes már többet nem fog velem kijönni. De a darabszám mindig megvolt, és a raktárnok nem törődött azzal, hogy lecsíptek egy darabot és eltették, majd annak fog hiányozni, aki kapja. Nem törtünk le nagy darabot, csak annyit, mintha magától törött volna le. A szomszédom is, aki mellettem feküdt, kérte, hogy vigyem ki őt:- Édes pajtáskám, vigyél ki magaddal! Vigyél ki magaddal!- Már vannak megbeszélt emberek, pajtás - mondtam neki. A P. Jozskó a másik oldalamon feküdt, de nem akart kimenni:- Én mostan nem megyek... - mert tudta, hogy nekem van ennivalóm a rongyokban, és amíg kint voltunk a vételezésen, meglopott engem. Amikor visszajöttem, láttam, mi a helyzet. - Te - kérdeztem a másik szomszédomtól -, hát hova lett énnekem a holmim?- Pajtás, nem vittél ki, de kivallom: kimentéi, és a királyfai nekifogott enni. Amikor már hallotta, hogy jöttök be a barakk másik végéről, rögtön ment ki. Egy este jöttem-mentem, hogy találok valami ismerőst. Ott volt például egy királyfai is, a Kiss Jancsi. Beszélgettem vele olyan tíz-tizenegy óráig. Azt mondta, hogy maradjak ott az éjjel, de azt mondtam neki, hogy az én helyemen vagyok megszokva, és visszamentem. Bementem a hosszú folyosóra az emeleten, és láttam, hogy valaki a nagy, magas kaszárnyaablakban van. Közelebb mentem, az alak be volt a köpenyébe bújva, úgyhogy alig láttam, de aztán megismertem a P. Jozskó bajszát. Befordult az ablakhoz, hogy senki ne lássa, ha megy el mellette. Valamit metélt - na, neked nem volt késed, gondoltam magamban. Üres volt a folyosó, és nagy csendben túlmentem rajta. Odalopództam a hátához, és nem is vette észre, mert úgy be volt bújva, hogy senki ne lássa, mit csinál. Felismertem ám a kiköszörült kés-kanalat, amit