Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
adok érte, azt adok érte« - csak egy kapcát, zsebkendőt, vagy egy inget kaphassanak -, akármit, az mind azt várta. Feri éhes volt - hát mindenki éhes volt, de ő kimondottan éhes ember volt -, és a lengyelek mutattak neki egy kis darabka kenyeret.- Inkább annak adom, királyfai Tóth Karcsika! - mindig úgy szólított, hogy királyfai Tóth Karcsika.- Az első golyó legyen a tied, te trehány! - így kiabáltam neki fel. így nem lett új nadrágom. Az enyém is elég jó karban volt, de gondoltam, hogy ki tudja, mi vár még rám. Találkozás vágkirályfaiakkal Turkán szabadon voltunk, csak csavarogtunk ide-oda. Megmondták, mikor mehetünk a katonakonyhára enni, ahova a szlovák katonák is jártak, és hogy mindenki keressen magának a faluban helyet, ennél többet nem tudtunk. Már második vagy harmadik nap voltam ott, amikor azt kiabálták a faluban, hogy kell nyolc ember, aki a szomszéd állomáson kirakja a zabot. Gondoltam, biztosan lesz egy leves, azt csak fognak adni, így jelentkeztem. Olyan kis tragacs autó jött, se ponyva, semmi, felszálltunk rá, és mentünk. Már akkor elkezdett csepegni az eső, és mire odaértünk, már szakadt. Nagyot nézünk: hát ezek a marhák nyitott vagonban hozzák a katonaságnak a zabot?! De nekik mindegy volt, később még olyannal is találkoztam, hogy a vagonok mellett rakásra volt rakva a liszt, de még csak egy újságpapír sem volt rajta! Ha az megázott, a lágerben mi törtük össze a kövön, vagy a téglatalajon és abból sült a kenyér. Nem csak nekünk, az egész városnak. Meghánytuk azt a kis tragacsot zabbal, és a munkavezető mondta, hogy négy ember menjen az autóval lerakni a zabot, a többi addig bemehet a váróterembe. Ha visszajön az autó, akkor megint megrakjuk. Bementünk a váróterembe, és láttuk, hogy mindenfelé a kis batyucskák, és emberek feküdtek a padlón. Elkezdtem velük beszélgetni. Közben megint jól rájött az eső. Na, gondoltam magamban, másik autót nem rakok, ilyen esőben átázik a ruha, és nincs hol megszárítani. Kérdeztük a civilektől - lengyelek voltak -, hogy mire várnak. Azt mondták, hogy ők maguk se tudják, ha lesz vonat, mennek vele tovább, hogyha nem, akkor maradnak. Csak az egyik sínpár volt megcsinálva, úgyhogy nem járt annyi vonat. Aztán egy házaspárral kezdtem beszélgetni. Elmondtam nekik, hogy én ilyen és ilyen ember vagyok, és hogy itt rakjuk ki a zabot. Megkérdeztem tőlük, hogy lefekhetek-e közéjük, hogy elbújjak, ha jönnek értem. Azt mondták, hogy lehet. Meg is jött az autó, és kiabáltak, lődöztekfel, hogy jöjjenek az emberek rakodni. Nem ment senki. Rajtam pufajka volt, és lámpával nézték, hogy kin van magyar katonanadrág. Nézte is a katona a nadrágszáromat, még meg is fogta. A lengyelek ahogyan tudtak, takartak. Az asszony odanyomta az ő ruháját, hogy ki ne látsszon még a pufajka se, így nem vittek el. Nem volt kinek rakni a zabot, aztán annak a négy embernek kellett, aki ment lerakni az autóval. Amikor már kész volt a munka, és elment az autó, összeismerkedtem egy másikkal, aki elbújt a váróteremben.- Hova valósi vagy? - kérdeztem tőle.- Szenei. És te?- Vágkirályfai...- Te, két vágkirályfaival vagyok én az iskolában!- Ne beszélj! - mondtam.- Isten bizony, két vágkirályfai!
