Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
68 pisztolyt. Nem kell, inkább nem kell, gondoltam magamban. És előttem kidöntötte, és szétkente a földön. Az éhségtől szikráztak a szemeim, de ő olyan szemeket vágott rám, hogy azt hittem, mindjárt meghalok. Aztán, talán egy hetire, mi történt: civilek is dolgoztak velünk és az egyik odajött hozzám, volt nála egy darabka kenyér, és azt mondta, hogy cseréljem ki a bakancsaimért. Jók voltak, aranyért se adtam volna őket! Nem tudtam ám, hogy mi áll előttem, hát hol adtam volna! Másnap vittük a Zolival a földet a bombagödörbe, és egy lebombázott épületnél elkaptak engemet. Hiába kiabáltam a katonának, rám se fütyült. Minden hiába volt: le a bakancsot, és ott volt egy pár fatalpas vászoncipő, két számmal rövidebb volt! Hát hiába, elvette a bakancsokat, és kenyér se volt. Ha az a katona Moszkvában lett volna, adtak volna neki, biztosan fejbe lőtték volna! Aztán a cipőnek le kellett vágni az orrát, hogy beleférjen a lábam. Hogy én mit szenvedtem abban a járásban! Mit szenvedtem! Még most is deformált a lábam nagyujja. Csak később, Moszkvában találtam egy tizenegyes bakancsot, aztán egy másikat is szereztem, egy tizenkettest, de az már bőr volt. Munka közben több mindent találtam. Az elégett buszon például egy arany fogsort, de hát nem tudtam nagyon elrejteni, úgyhogy el is dobtam. Egy aranygyűrűt is találtam. Egy német hulla kezéről vettem le, és aztán jó darabig hordtam is. Ha muszáj volt, akkor a nyelvem alá tettem, és kerültem, hogy szóljanak hozzám. Egyszer meztelenül belehajtottak minket egy medencébe, hogy fürödjünk le. Le akartam húzni a gyűrűt, és be akartam tenni a nyelvem alá, mert már láttam, hogy a katona felfigyelt. Bementem a medence közepére. Integetett, de úgy tettem, mintha nem látnám. Egyszer csak már gázolt be ruhástól és kiparancsolt. A gyűrű nem jött le, mert a vízben megdagadt az ujjam. Ha akkor a medence közepén le tudtam volna húzni, átadtam volna valamelyik havernak. De egyszerűen nem jött le. Kiverett a vízben a víz, mert tudtam, hogy mi lehet ebből. Mondtam az orosznak, hogy nem jön le. Elkapta a kezemet, és húzta a gyűrűt, mindenestől! Nagy nehezen le is húzta, és eltette. Gondoltam, hogy most majd bent faszolok ezért! De aztán nem lett belőle semmi, mert az értéket neki is le kellett volna adni, így nem csinált belőle felhajtást; csak fogta, és zsupsz be a kabátba. Egy kanálra is ráakadtam a németnek a zsebében - azoknak nem olyan egyszerű felszerelésük volt, mint nekünk - az szépen krómozott kanál volt. A mienket fogta a rozsda, talán csak az védte meg valahogy, hogy olyan fekete mázzal volt bevonva. Találtam egy nagy nyeles borotvát is, de aztán egyszer vonattal mentünk, és egy állomáson le kellett az összes embernek szállni. Kitolatott a vonat, és már tudtuk, hogy motozás lesz. Nem voltak biztosak abban, hogy jól át néztek-e. Többször, váratlanul jött így a kontrola. Nem tudtam a vagonban hova elrejteni a borotvát, aztán csak valahova az ablak mellé szúrtam, mert már az egyik katona fent volt és taszigált, ordított, hogy menjünk le. Meg is találták a borotvát. Aztán sokáig keresték a tettest - kié volt a borotva, és mit akart ő azzal. Ezeket a dolgokat - a kanalat és a kést - akkor találtam, amikor kivittek bennünket dolgozni a városon kívülre. Ott olyan lápságok voltak, amik zöldítettek: ha nem volt az ember óvatos, beleszaladt, és egy-kettő elsüppedt. Sok helyen zöldített, de ki lehetett kerülni: egy darabon az ember elment hegyette, de jött a következő egy-két méter, az meg már elnyelt, csak olyan keringve lehetett ott menni. A hulláknak csak a koponyájukat lehetett látni: gondolom, ezek olyan német katonák lehettek, akik ott tartották a frontot, belerohantak a sztyeppébe, és az elnyelte őket. Aztán csak benyúltam, átkerestem a zsebeket, és így többször is találtam valami használhatót.
